Tibetben a lélek : kritikák
Deák-Sárosi László
Már Tolvaly Ferenc előző munkája kapcsán (El camino) az volt az első kérdés, amelyik felmerült bennem, hogy a szerző vajon milyen megfontolásból mutat be egyszerre és azonos címmel egy filmet és egy regényt. A tavaly szeptemberi kettős bemutatón még nem sejtettem, hogy a produkció még ennél is szerteágazóbb lesz: a filmet vagy annak változatát később sugározták a televízióban, aztán kiadták DVD-n; az útról megjelent egy fotóalbum, a regény anyagából pedig egy hangoskönyv. És ez a több műfajú, és különböző hordozókon megjelent mű (az El camino) ráadásul egy sorozat része: a szerző a hat világvallást kívánja ilyen multi-médiás eszközökkel és közegekben bemutatni. A második rész a buddhizmus egyik őshazájába, Tibetbe kalauzol, és a „komplex brand: 7 in 1″ (a sajtó számára készült ismertető szerint) tartalmaz egy regényt, egy fotóalbumot, egy hangoskönyvet, egy mozi-dokumentumfilmet, DVD-t, TV-dokumentum sorozatot és egy zenei CD-t.
„Gesamtkunstwerk”, wagneri összművészet: ugrik be a felismerés ezen együttes láttán. De hogyan lehet mindez összművészet, ha nem találkozik egyetlen műben mindegyik összetevő, mint például Wagner operáiban? És még ha találkozna is, hogyan szervesülhetne egésszé, ha az összművészet koncepciója ellen elegendő volt a zenetörténészeknek azzal érvelniük, hogy egyes összetevők olyannyira csak mellérendelő viszonyban vannak egymással, amennyire az operarészleteket külön is elő szokták adni, méghozzá sikerrel. Az ária, de a zenekari tétel is önállóan megállja a helyét a koncertteremben, tehát nem elválaszthatatlanul szerves része a nagy „össz-műnek”; ami azt jelenti, hogy nem hiányzik mellőle a többi zenei rész se, nemhogy a drámai, az irodalmi és a képzőművészeti összetevő. Ha elfogadjuk is a mellérendelő viszonyokat, amelyek egyáltalán szóbajöhetnek a fizikailag is különálló termékek esetén, úgy mi lehet az összetartó elv? A válaszra a promóciós anyag egy szakkifejezéssel utal: „brand”, ami annyira új, hogy még a legutóbb megjelent értelmező szótárak sem tartalmazzák címszóként. Az angol etimológia szerint `márka(név)`, de több és kevesebb annál. Most nem térnék ki részletesebben a brand mint újabb jelenség mibenlétére, tekintsük egyelőre ezt közérthetőbb kifejezéssel egy névvel is fémjelzett produkciónak vagy produkcióegyüttesnek, amelyik összességében a médiákban és a piacon való megjelenés alapján definiálja önmagát, és ahhoz vagy társít jobb esetben valamiféle tényleges eszmei lényeget.
Az első, legáltalánosabb szinten mindez érvényesül, hiszen van közös név, vagy inkább nevek: szerző, producer, produkció(k), sorozat, cím(ek). Ezúttal az új, a sorozat második részére, a Tibetben a lélek címűre összpontosítok, és arra keresem a választ, hogy ezt a „brand”-et átjárja-e valamiféle „végtelen dallam”, abban egy motívum vagy szerves motívumrendszer, mint például Wagner zenéjét. A következő szint, a tartalmi is egységet mutat, hiszen mindegyik mű egy felfedező út/zarándokút: Tolvaly Ferenc személyesen megtapasztalt élményanyagát dolgozza fel az információhordozónak és a műfajnak megfelelően, mindezt jó arányérzékkel az objektívnek elfogadott történelmi-kulturális ismeretek kontextusában. Egy harmadik szinten, a részletekben is összekapcsolódnak a művek, hiszen szó szerinti intertextualitás hálózza be az összeset. A központ ebben az értelemben a regény lenne, amelynek szólamai rövidebben-hosszabban átszövik a fotóalbum lapjait, elhangzanak a filmben és a hangoskönyvben. Az összekapcsolódásnak, de csak ebben az értelemben, még leginkább a zenei CD áll ellen (épp a zene!), bár a Márta István és az Amadinda által jegyzett kompozíciók kifejezetten a film számára születtek.
Mi az alapállása vagy egyszerűbben mondva tétje a regénynek? A történet, és ebben a regény jó érzékkel műfajszerű és vállaltan fikcionális. A harmincas-negyvenes magyar borász autóbalesetben, saját hibájából következően elveszíti feleségét és lányát. Megnyugvást, bűntudatának feloldását keresve utazik a távoli országba, és szándékszik megtenni egy vezeklő zarándokutat a buddhisták és más ázsiai vallásúak szent hegye, a Himalájában található Kailásza körül. A szerző írhatott volna dokumentum-jellegű útijegyzetet, azonban regény melletti döntését az egyszerű műfajválasztáson kívül egy rejtett belső szerkezet is motiválja. Látszólag olvasmányosan és igényesen szórakoztatóan akarja megszólítani az olvasóját, de filozofikus szintről nem kíván lemondani; és ezt az eszmei síkot egy háttér-kompozícióval valósítja meg. Az egyes motívumok olyan pontosak, átgondoltak, hogy akár egy buddhista tibeti mandalát lehet belőlük kirakni. És a mandala látszólag egyszerű, valójában bonyolult. Először is itt vannak a szereplők: Az utazó/zarándok áll középen, ő a mesélő, döntően az ő szemszögén keresztül látjuk az eseményeket. Kellő mértékben adja át viszont a szót útitársainak, és nem csak szabad függő beszédben idézi őket. Találkozik, és egy idő után együtt utazik egy nővel, Laurával, aki elmeséli magáról, hogy kubai származású amerikai. Amennyiben csak lehet, a főszereplő ellentéte; csak a megnyugvás keresésének közös célja tartja őket össze. Azon túl, hogy az egyik férfi, a másik nő, az egyik kelet(-európa)i, a másik nyugati; az egyik szellemi ember: volt teológushallgató, a másik világi: szépségkirálynő és topmodell. A férfit egyik tanára tanácsolta el a szemináriumból, a nő pedig saját döntése alapján választotta az apja által áhított, tanácsolt egyetem helyett a modellkedést. A másik két főbb szereplő helybéliek, vagyis ázsiaiak. Egyikük tibeti, a buddhista kalauz, a másik kínai, tehát világi, hivatalos útitárs (idegenvezető).
E négy szereplő párbeszédeiben találhatók elrejtve a nagy kérdések, esetenként válaszok, a sokatmondó elhallgatások. A mesélő bizonyos értelemben megsokszorozta önmagát e négy útitárs kitalálásával, és velük együtt válik az olvasónak élményszerűen gondolatokat, ismereteket tolmácsoló idegenvezetőjévé. A motívumok összefüggéseire Tolvaly az apróbb részleteket illetően is figyelt. A kompozícióban a mesélő nem véletlenül borász és volt teológus. A két foglalkozás/hivatás összefügg motivikusan, és ezt a szerző magában a regényben is kihangsúlyozza. A bor az, amely a keresztény miseáldozatban Krisztus vérévé változik; a bor az anyagszerű közvetítő a mindennapi valóság és a transzcendencia között. A borban benne van a női princípium, és a nő megjelenik a főszereplő környezetében hús-vér valójában is. A borászmesterség világi foglalkozás, a teológus viszont kifejezetten isten szolgája. A két idegenvezető amellett, hogy a regényen belül részei a tibeti valóságnak (megfizetett segítők), ugyanakkor a főszereplő vitapartnerei. Allegorikus alakok egyben, akik képviselik minden tettükkel, szavukkal a tradicionális életmódhoz még ragaszkodó kisebbséget meg az elnyomó hatalmat, és akiknek megnyilvánulásaiba a regényíró beleplántálta, velük megszólaltatta saját kérdéseit, válaszait, kétségeit is.
A külső és belső út motívumának jelenléte nem kétséges, az már az El caminó-ban plasztikussá vált. Míg az előbbiben csupán saját világunkról szerzett ismereteinket kellett kitágítani térben és időben, addig a tibeti út két kultúra viszonyát is tematizálja. Lehetőség nyílik a Másik megismerésére, és az ő tükrében még inkább az önmagunk megismerésére – a horizontot addig tágítva, hogy mélyebb párhuzamokat vonjon például Tibet és Erdély idegen államtestbe való betagoltságának tapasztalatairól. Tolvaly fölülmúlhatatlan arányérzékkel elegyíti a közvetlenül két szemmel, két füllel a jelenben érzékelteket a történeti és helyrajzi ismeretekkel, a szubjektív vélekedéseket a megegyezésszerűen értékelő köztudattal. Akár karakterszámra ki lehetne mérni, mennyire motivált mértékben mesél saját vívódásairól, és mennyire arról a valóságról, amellyel bármely Tibetbe utazó szembetalálkozhat. És ennek a valóságnak része a gondolati és spirituális világ is. A legendákat, hiedelmeket mindig az útnak, a hely szellemének megfelelően, majdnem mindig konkrét szituációhoz kapcsolva, magára és útitársaira vonatkoztatva meséli, vagy mesélteti el az idegenvezetőivel. A kis tematikus elemek mint egy sokszínű mandala állnak össze egyetlen nagyobb egységgé. Ahol szükséges, előkerül a világpolitikai helyzet, konkrét számadatokkal és összefüggésekkel; máshol megidézésre kerül a helyi nomádok élete (a hétköznapok rutinja vagy az éneklő nő); de ugyanúgy kap az olvasó egy kiskátét a kínaiak vízumpolitikájáról, majd folytatásos legendáriumot Buddha Sziddhártha és Milarepa jógi emlékezetben megőrzött tetteiről; aztán nagyon gyakran szuggesztív, képszerű leírást a helyi természeti és ember alkotta látnivalók jelenlegi, és keletkezésükre vonatkozó, érzékszervekben vagy emlékezetben tükröztethető valóságáról.
A történet végét már a műfaj jellege, hatásmechanizmusa miatt nem mesélem el, de annyit talán meg szabad előlegeznem, hogy a történet csak az egyik a legfontosabb kompozíciós elemek közül. Sok nagy kérdés és lehetséges válasz olvasható a regény lapjain: explicit vagy implicit módon kifejtettek is. Ezeket sem sorolom fel mind, csupán egyet-kettőt emelnék ki, remélhetőleg jelentőségük súlya szerint. A mesélő egyik alkalommal megkéri tibeti vezetőjét, hogy tanítsa meg imádkozni, mire az a következőt feleli: „Ott kell megtanulnod imádkozni, ahonnan jöttél. Ha nem nevelkedtél buddhista környezetben, és nem abban éltél, akkor nem tudlak megtanítani.” (287.) Ez is megerősíti a feltételezést, miszerint a távoli kultúrában is csak a mienket, a Másikban csak önmagunkat ismerhetjük meg. Ugyancsak a szerzetes szájába adja Tolvaly a nem is annyira egyértelmű és közhelyszerű bölcsességet, hogy a boldogság egyik nélkülözhetetlen előfeltétele megtanulni a jelenben élni. (306.) Az „Om” kezdetű mantra kimondása képességének hogyanja pedig elvezet a legmagasabbrendű felszabaduláshoz (309.). Ezt talán legjobb metaforikusan vagy általánosítva érteni: igaz módon mondani az imát, a szavakat. Ez akár a szerző kiemelt ars poetikus megnyilvánulása is lehet: úgy írni a regényt is, hogy az felszabadítólag hasson önmagára és az olvasóra egyaránt.
Nos, a regény felszabadító hatásában én nem kételkedem. Sokkal fontosabb megnézni a többi, azonos címen közreadott művet, hogy ezt az akár központinak is kijelölhető ígéretet, célt teljesítik-e. A film dokumentumjellegű útijegyzet. Mértéktartó, egységes; épp visszafogottságával képes túllépni önmagán. Nincsenek benne olyan indokolatlan formanyelvi elemek, amelyek az El camino filmváltozatának hatásmechanizmusát kissé elbizonytalanítják. Egy utazás dokumentuma mozgóképekben, amelyet esszészerűen végigkísérnek a regény szólamai, extradiegetikus narrátorhangon keresztül. Az utazó/zarándok maga a szerző, Tolvaly Ferenc, aki nem tesz mást, mint a képen kívüli mesélővel felolvastatott regényrészletei hullámzásában rácsodálkozik arra világra, amely nem titkolt reményei szerint felszabadíthatja őt. A regénnyel ellentétben itt egyedül utazik. Nincs két idegenvezetője, legalábbis nem láthatók, és nem találkozik az amerikai ex-szépségkirálynővel sem. Ők nem is hiányoznak a filmből, talán maga az utazó szerző sem. Ám ha fel is merül ilyen jellegű aggályom, nem azért van, mert nem mutatna elég fotogénen a képernyőn a tibeti szerzetesek öltözékének vörös színét idéző dzsekiben a rácsodálkozó filozofikusan ábrándozó író/rendező/szerző/producer… Csupán azért, mert megőrzött a regényből egyetlen hangsúlyos fikciós elemet, amely meglátásom szerint nem talál motiválást és kifejtést a filmben.
„Tiszta lappal kezdeni, hajtogattam magamban.” És ezt, a regényben is vissza-visszatérő mondatot „hajtogatja” a szerző a filmben is belső hangon, vagyis a narrátoron keresztül. A filmben viszont nincs szó a tibeti utat megelőző időben esett bűnről, tragédiáról, életút-választásról. Nem is a médiumok eltérése, és még csak nem is a műfajiság különbözősége miatt nem vihetők át egyes elemek ebben az esetben egyik hordozóról a másikra, ha tetszik, egyik műből a másikba. Mert ha egy epizódot átviszek, a kompozíció többi elemeit is keresni fogom odaát, például a szereplőket. Vagy másképp nézve: a regény megteremti a motiváltságot a fikcióval (baleset); a film viszont nem akar fikcióssá válni, így idegen marad benne a „Tiszta lappal kezdeni” elhatározás is. Talán mégsem olyan problémátlan az összművészet ebben a produkcióban. Áthidalni a törést feltehetőleg azzal lehet, ha az olvasó/néző saját hibáit, „bűnös életének nyomait” helyettesíti be az üresen hagyott, tulajdonképpen kipontozott jelentésrétegre.
E mechanizmus, a behelyettesítés működésének valószínűsége tulajdonképpen az egyetlen komoly fenntartásom a filmmel kapcsolatban. Mert a képek annyira lenyűgözőek, és az operatőr, a vágó, a rendező olyan kiváló ízlésére, kompozíciós érzékére vallanak, amilyet a néző nem sűrűn lát a „mindent rögzítünk és összetoldunk”-féle tévés-médiás rohanásban. A filmszem megragadja mindazt, aminek a fotogéniája a hellyel és a hely szellemével társítható. A csodás régi épületek, a fenséges természet, a szeretnivaló tibeti emberek eleven mozaikja mozog időben a képernyőn/vásznon. Hangsúlyos képi és filmnyelvi effektusokat a dokumentum műfajának megfelelően ritkán, de annál találóbban alkalmaznak az alkotók. Fontosnak tartják a film keretét is meghatározó színes mandaladíszítéshez időben kibontakozó rajzot, ábrát mutatni némi eligazító magyarázat kíséretében. Mértékkel a fény-effektusok is helyet kapnak (kékítés, csillogás), vagy ugyanúgy az egymásrafényképezés; és a sivatagbéli érzékcsalódást gyors, szakaszos átúszással imitálják, teszik valósan átélhetővé a néző számára.
Van viszont egy tartalmi-stiláris arányprobléma, amelyik nem feltétlenül tűnik fel a nézőnek, de elbizonytalanító hatása szerintem egyértelmű. A narrátor szinte végigbeszéli a 91 percet, és ez a legelmésebb gondolatok ellenére néhol túlzásként hat. Zajként. Mintha a sok beszéd érzékeltetni akarná a könyv 293. lapján leírt felismerést: Odahaza „a legboldogabb pillanataimban is mindig ott volt a zaj.” Itt Tibetben, a zarándokút végén a szerző saját bevallása szerint megtalálta a csendet, a nyugalmat. Ennek a csendnek viszont nem sok teret ad Tolvaly a filmben. A végén, e tényre reflektálva is csak körülbelül fél percet, mindezt egy festői naplemente képsoraira komponálva. Hozzá kell azonban tennem, hogy a filmzene is kitölti jónéhány képsor csendjét, paradox módon mégis közelebb hozva a csendet. Márta István és az Amadinda zenéje önálló műsorként, lemezként, zeneként és csendként is hatni fog, úgy érzem.
Nem okoz a filméhez hasonló illeszkedési anomáliákat a „brand”-ben a fotóalbum. Önálló mű, mégis valamiképp dokumentuma egy valós vagy lehetséges tibeti utazásnak. Csepregi Miklós fényképeit kiváló érzékkel helyszínek és tematikus egységek szerint csoportosították, nem pedig a regényhez vagy a filmhez mereven igazodva. Külön egység, fejezet például Lhásza meg a többi nagyváros, külön a nomádok, és ugyanúgy a szent hegy, a Kailásza is. Természetesen az az út nyomokban benne van, amelyet a regény és a film felvázol. A tekintetet megfogó képeket Tolvaly jegyzetei, a regényből vett idézetek kísérik. A szöveg azonban itt nem nő a képek fölébe, ennyi szubjektivitás és eligazítás kell is egy hasonló összeállításba. Ezek a fotók méltán állíthatók a portréfényképészet, a tájfényképészet, a dokumentum és esztétikai céllal létrehozott művek remekei mellé. Ha csupán egy képet emelek ki, az is mindent elmond a művészi színvonalról: A 81. lapon idős nő halad görnyedve egy kőfal előtt. A fényviszonyok, a kompozíció úgy van ellesve, kitalálva, hogy a nő vállát borító bőrköpeny mind színét mind textúráját tekintve teljesen beleolvad a mögötte lévő kövek látványába. Semmi sem szólhatna szuggesztívebben ember és környezete összetartozásáról, elválaszthatatlanságáról, mint ez az esztétikai megoldás.
Ha elfogadjuk, hogy valamilyen értelemben ez a hét mű egyszerre egy mű is, akkor azt a szándékot kell tekintenünk összetartó erőnek, amelyik távoli, akár egymásnak ellentmondó, ellenszegülő tényeket, kategóriákat igyekszik egyesíteni. Nem problémátlan összehozni a személyeset a közérdekűvel, a bensőségeset a médiatermékek hatásosságra való törekvésével. Hogyan lehet egy zarándokút meditáló hangnemét megjeleníteni a médiák harsány közegében? Úgy, ahogyan Tolvaly Ferenc, a műfajok, a stílusok, a hordozók és a művek valamilyen egységbe rendezésével, és természetesen lendületes alkotói kedvvel, kreativitással.
Nem állítom, hogy nem okozott nekem gondot, hogyan fogjak a produkció, vagy legyen akár „brand”, befogadásához? Nagyon örvendek, hogy először a regényt vettem a kezembe. Így lehetőségem nyílt mindazt elképzelni, amelyet Tolvaly érzékletes leírásain, változatos stílusán keresztül, az írással (!) megmutatott nekem. Helyenként az volt az érzésem, hogy mindent így szeretnék megfigyelni a magam környezetében, mint az író: ilyen aprólékossággal és empátiával. Úgy szeretnék élni a jelenben, mint ő. A regény végére érve átvillant az agyamon, hogy ezek után nem is vagyok kíváncsi a filmre, a fotókra, hiszen Tibet, a táj, az emberek, az utazás, a zarándoklat olyan elevenen jelent meg előttem, amennyire író meg képes idézni egy világot. Aztán mégis hozott újat a film meg a fényképalbum is. A földművesek két gyerekét például látni kell, őket ilyen közel leírás nem hozza el. A fotók, de ugyanúgy a mozgókép fürkésző szeme nem csak azt rögzítette, ami illusztrációként oda lenne csapható egy regényhez. Az egyes képek, snittek önálló kis történeteket, mikrovilágokat rögzítenek. Gondoljunk csak újra a kőháttérbe beleolvadó asszonyra (81. lap.) vagy a földművesek tájának lehetetlen és mégis valóságos színeire (96. lap).
Ha szabad javasolnom bármit is annak, aki tanácstalan a Tibetben a lélek műveinek zavarbaejtő sokműfajúsága láttán, hogy ő is kezdje a regénnyel. Ha már a próza kellőképpen megmozgatta a kreativitását, és el tudta képzelni Tibetet, akkor utána lapozza fel a fotóalbumot, és vesse össze, egészítse ki saját vízióját a helyszínen járt fotóművész kompozícióival. Ezt követően nézze végig az útifilmet, és képzeletben tartson Tolvaly Ferenccel e távoli országban meg újra (a regény után) saját lelkében tett útján. Mindebből bizonyára összeáll számára egy komplex élményegyüttes, amelyet aztán újra fel lehet idézni a hangoskönyv és a zenei CD segítségével. Aki nagy kérdéseket és néhány lehetséges választ akar ismét hallani, az indítsa el a hangoskönyv CD-t, ha a fogalmisától kíván kissé továbbrugaszkodni, hallgassa a csendet a zenei CD kompozícióin keresztül. Mindez már egy újabb út, meditáció, zarándoklat, amely lehet, hogy élményben nem marad alul annak, mintha maga valaki kelne útra Tibetbe, Rómába vagy Jeruzsálembe.
Tolvaly több utat kínál fel a befogadónak, aki szabadon dönthet, hogyan barangol a művek között, és követheti a fel-felsejlő végtelen dallam motívumait. Ahol megtalálja ezeket, ott beléjük kapaszkodhat, ahol nem, ott kiegészítheti saját elképzeléseivel. A szerző nem akarja (ki)oktatni, de meggyőzni se az olvasót/nézőt bármiről, ő „csupán” egy saját, személyes út mintájára újakat inspirál. A fotóalbum elején található mottó a következőképp szól. „Elmehetünk a világ legtávolabbi pontjára is, ami fáj, az ott is ugyanúgy fáj, mint otthon.” De akkor miért érdemes felkerekedni utazóként, alkotóként, befogadóként? Mert a Másikban önmagunkat ismerhetjük meg. Nem csak a tibeti világ, de a szerző, Tolvaly Ferenc is olyan Másik, akire érdemes odafigyelni, akit érdemes megismerni műveivel együtt és azokon keresztül.
Könyvajánló – Rédei Anna
“Tibet. Tibet. Démonok, fájdalom, belső tűz, jég és fagy földje.”
Egy regény az ember lelkét emésztő fájdalomról, egy névtelen főhősről, aki bármelyikünk lehetne. Történet az elveszített és a megtalált csendről. Az érte folytatott szó szerint emberfeletti, mentális és fizikai küzdelemről.
Egy regény Tibetről, a tibeti, a nyugati és a magyar emberről. Arról, ami mindannyiu(n)kban közös, és ami mindannyiu(n)kban más és más. Hogyan tanulja meg egy vagyonos és nemzetközileg elismert borász, hogy mi az alázat, és milyen árat fizet érte? Milyen hatással van a mélyen keresztény neveltetésű magyar üzletemberre, ha a víziók, démonok, látomások buddhista földjére lép? Hogyan dolgozza fel élete sorscsapását, és felismeri-e, hogy képes újra szeretni, érezni, bízni? Hogyan magyarázza el egy zarándoklatra zötykölődő buszon a lelkében kiüresedett magyar férfi a keserű, megcsömörlött amerikai nőnek, mit jelentett a magyaroknak Trianon? És miért teszi mindezt? Van-e esélyük az újrakezdésre? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kaphat választ az olvasó, ha kezébe veszi Tolvaly Ferenc Tibetben a lélek című regényét.
Az erdélyi születésű író pályafutásáról egy-két mozzanatot érdemes megjegyeznünk: filozófiai és közgazdaságtani végzettségét Németországban szerezte, jelen volt a páneurópai pikniken, Münchenben médiamenedzseri és filmrendező végzettséget szerzett, és 2002-ig a TV2 vezérigazgatójaként tevékenyen részt vett a magyarországi kereskedelmi televíziózás megteremtésében.
Mindemellett egyedi hangvételű, és a „műfajológusokat” kiborító szerkesztésű műveivel (Benső végtelen, A balerina halála, Vérvörös sirály, El Camino – Az út, és még sorolhatnánk) sajátos módon képviselteti magát a kortárs magyar irodalomban, s mindeközben megmaradva annak a marosvásárhelyi fiatalembernek, aki élete minden szakaszában keres valamit. Hol megnyugvást, boldogságot és tudást, hol gazdagságot, szerelmet és kiutat. Most a csendet, a lelki békéhez vezető ösvényt fürkészi.
A regény megírása előtt hónapokat töltött buddhista szerzetesekkel, hogy mentálisan felkészítsék az útra. Két barátjával vágott neki Tibetnek, öt hetet töltöttek a Himalája lábánál, életük talán legemlékezetesebb öt hetét. Az utazásról azonos címmel dokumentumfilm is készült, amely még megtekinthető a magyar mozikban.
Persze rosszmájúan megjegyezhetné valaki: ahhoz nem kell Tibetig menni, hogy megtaláljuk a belső békénket. Mi mégis a felfedezés kíváncsiságával vesszük most kezünkbe e kötetet. „Rendben, nézzük, mit láttál, mit tanultál, mesélj utadról!” Oldalait lapozva úgy látjuk az olvasó habitusán fog múlni tetszést arat-e majd a könyv. Ha kellően nyitottak vagyunk, és nem riadunk vissza az itt-ott hosszúra fogott lelki fejtegetésektől, és megbecsüljük azt a hatalmas információs bázist, amit a regény olvasmányosan, csipetnyi humorral és öniróniával, éppen kellő mennyiségű őszinteséggel és realitással elénk tár, akkor nem fogunk csalódni. Csupán szórakozva tanulhatunk sokat a csendről és a valós Tibetről, arról a Tibetről, amely “mágikus, démonokkal teli, olyannyira spirituális, mint egyetlen más pontja sem a Földnek. Itt több szellemlény nyüzsög az irdatlan hegyek közé zárt pusztaságokon, kő- és hósivatagokban, mint a Föld más helyein együttvéve”.