Az Út üzenetei

 

Amennyiben üzenetet kíván nekem küldeni, kattintson a @ gombra.

 

A fantázia a végtelenhez kapcsol. Elképzelem, hogy áttetszően, minden fényt áteresztőn, kitárt karral állok a Mindenség előtt, és egész testem érzi a Legfelsőbb Lényt, mint ahogy a láthatatlan szél megérinti sejtjeimet. Áttetszőségemben szülöm majd meg a hitem, akarattal, szenvedéllyel, daccal, megadással, vággyal. Mert Isten közel van. Az emberek vannak messze.

Vágyódom az akarat, a logika nélküli hitre-ébredésre. Az ösztönök ébredésére, a belső indíttatásra, a belső hang meghallására, a gének szavára, közvetítésére, üzenetére, emlékezetére! A bizonyosságra, a szenvedéllyel átélt, magamon átszűrt igazságra. Minden más csak töredék, zsúfolt, fullasztó törmelék.

Az igazi kincs az, ha a test és lélek egyben van. Mert ez egyszeri, megismételhetetlen csoda. Mulandó és nagyon törékeny. A végtelen, az örökkévaló, az időtlen, az isteni mindig van, volt és lesz. Végtelenül, örök. Az isteni ott van mindenben, mindenkiben. Mindenben, ami van, létezik, élőben, élettelenben és mindenben, ami közte van. Nem kell keresni. Ott van, itt van, bennem is van.

Istent keresni könnyű, mert először ki kell vonni magunkat a forgalomból. Elvágyódunk. Mindenkitől. Mindentől. Istent megtalálni könnyű, mert nem megy sehova. Időtlenül ott van mindenben, mindenkiben, és a mindennek otthont adó térben is. Az a nehéz, hogy a másik emberben meglássuk a lelket, tudatot, az istenit. Az a nehéz, hogy szeressük a másik embert. Legalább egyet. Legalább egyszer. Mert amikor nagyon szeretünk valakit, amikor szerelmesek vagyunk, nem keressük istent. Nem hiányzik. Mert ott van. Ott egyek vagyunk önmagunkkal, a másikkal, a világgal, a létezés csodájával.

Amikor a kristálytiszta tudat állapotában nyugszunk, nem hiányzik semmi, bársonyos belső nyugalmunkban, éber tudatunkban egyek vagyunk az örök létezéssel, magunkkal, a világgal. És a kristálytiszta tudat mindig velünk van, mindig megtalálható, mindig a társunk, mindig megpihenhetünk benne. Napközben minden átmenet nélkül úgy jönnek a benyomások, mint apró áramütések: iszony-megejtő-káosz-harmónia-téboly-fénysugár-iszony-semleges-mocsár-spirituális-irtózat-kiszáradt-virágzó-moszkítók-legyek-trágya-idill-porszürke-rikító–idegen-lélekig ható – és így tovább, újabb és újabb változatokban. Nézek, mintha minden rajtam kívül történne, és csak egy belső nyugodt középpontból figyelném a történéseket. Fürkészném annak az embernek a gondolatait és érzés nélküli érzelmeit, benyomásait, aki én vagyok. Először az iszony hatol át tényleges érzésként. Az együttérzés csak sokkal később ébred fel – amikor már biztonságban vagyok, nem kell épségem miatt ébernek lennem, és átadom magam valami szép gondolatnak, emléknek, látványnak, akkor önt el a sajnálat és a részvét szomorú-keserű szájíze. A hosszú szárazság után az áldott eső milyen borzalmakat zúdít még a fedél nélküli emberek nyakába? Az éjszaka sötétje milyen félelmekkel nehezíti a napfényben is alig elviseltető életüket?

Most még megrémít a gyanú, a mélység örvénye, látomása. Amit az elmúlt hetekben itt átéltem azt sugallja, hogy a legrövidebb út Istenhez a teljes, végső kétségbeesés, a kiúttalanság, tehetetlenség és reményvesztettség bevallása Istennek, a Nagy Csendnek, Lélek-önmagamnak, a ki tudja, milyen nevet felfakasztó Megtaláltnak; Istenem, nem tudom, hogyan tovább.

Faith in God and faith in man. Mathura új templomának kertjében, kőbe vésve áll ez az üzenet. Hinni az ember önmeghaladó teremtő erejében, az emberi összefogás lenyűgöző megnyilvánulásában, a tudás és értékek továbbadásában, hinni az egymásra figyelés és oltalmazás szépségében. Hinni Istenben és az emberben, ez valóban nehéz. A nehéz viszont méltó hozzánk, felemel. De a könnyű is rendben van, mert ha csak egy kicsi rendet teszünk magunk körül, ha csak egy kicsit figyelünk a bennünket körülvevő lelkekre, már az is ima, az is emlékezés, az is megvalósulás, még akkor is, ha nagyon könnyű.

A létezésbe lazulás önfeledt mosolya, a létezésbe vetett bizalom mosolya, Indiában látható, érzékelhető, sugárzó. Talán itt az örökkévalóság tárulkozik fel egy mosolyban. Egyetlen mosollyal minden megbocsátható és felejthető. Egy mosoly hatására megnyílik az ajtó a beszélgetéshez, az együttléthez, erősíti az azonosságérzetet, az együvé tartozást. Mi az úgy nevezett nyugati világban már elfelejtettük ezt a bizalmat. Amikor egy ember áll előttünk, különbözhet bár sok mindenben tőlünk, végső soron ennek az embernek az emberi mivoltával állunk szemben, és ezt a művész csak egyetlen módon fejezheti ki: azzal, ha megmutatja a méltóságát. A méltóság teszi az embert széppé.

Néha az az igaz, ha belefeledkezünk, önfeledten belesimulunk a létezésbe. És ha tudatunk eközben tiszta, és éber, mintegy tanúja az ellazulásnak, az a tökéletes pillanat. A tökéletes nyugalom, a feltöltődés. A felfrissült energiát cselekvésbe kell önteni. Meg kell találni a módját, meg kell találnom a célját, meg kell találnom az alkotó megvalósítást, hasznosítást, továbbadást. Ebben hiszek.

Láttam a pokol mélyülő köreit. De még nem a legmélyebbet. A kunyhók, dobozlakások, ablak nélküli, csak ponyvával fedett viskók vagy a földbe vájt alvóhelyek az élhető nyomor kulisszái. Mintha mindig így lett volna, mintha mindig minden így maradna. Talán könnyebben túlélik úgy, hogy elfogadják. Nincs mit tenni. A sokadik újjászületés után talán másképp lesz, de ez a hit se kínál rövidtávon jobbat, nem ad hamis reményt. Örülni annak lehet, vallják a hinduk, hogy az ember embernek született. Ez ritka kincs, születhetett volna például féregnek, és akkor évmilliók múlva születne esetleg újra emberként, ha tettei révén mindig minden létformában magasabb szintű újraszületést érdemel ki.

Ki kell szabadulni a környezetünkből, az aranykalickából, mert nem az az örökös állapot. Emlékeztetni kell magamat erre nap mint nap, mielőtt belefásulok. Igen, legyen a nyomor, ami naponta körülvesz, újra és újra sokkoló. Ne felejtsem el egy pillanatra sem, hogy másképp is lehet élni.

Nem a guru keresi a tanítványt, hanem a tanítványnak kell megtalálnia a mesterét. És nem a mester ad választ kérdéseinkre. Ő csak segít, hogy megtaláljuk a választ. Számomra most ez az egyik legfontosabb tanítása Indiának. Ne várjam tétlenül a segítséget lelki gyötrelmeimre, hanem induljak el, keressem meg a gyógyír forrását. Bizonyára szükség volt a felismeréshez az eddig megtett útnak is. Néha vissza kell vonulnom és le kell lassulnom, hogy a történtek, látottak lecsendesedjenek bennem, hogy idővel megfogalmazhatóvá váljanak.

A szeretet szót keresem. Egészen pontosan, kiéhezve, vágyakozva, megrögzötten keresem a szót. A vágy – hiány. Rögzítem az igazságot. És persze így olvashatnak regényt a kislányok – gondolom inkább öngúnnyal. Csak a számukra lényeges szavakat kutatják a betűözönben. Táplálékot keresnek. Én is.

Megrémít, hogy régen valamikor azt mondtad, egyszer a hiány is elfárad. Nem értettem mire gondoltál, de újra és újra eszembe jut, mert félek, hogy elfelejtelek, hogy elfelejtesz, hogy minden elhalványodik, eltűnik.

Csendesen szemlélődni. Értékelés, elemzés nélkül. Mégis ott a vágy bennem, hogy szavakban is követni, tapasztalni kell, amit látok. Nem tudom, kinek és miért. De az biztos, hogy van, amit utólag nem lehet leírni, nem lehet visszaadni, nem lehet felidézni. Apró, pici részletek, múló, tünékeny, soha vissza nem térő pillanatok.

Vajon az éjszakák lidércei szülték a koromfekete, világító szemű isteneket? A szegények álmait a gonoszt elűző sokkarú istenek védik? Hinni szeretném. De emlékszem arra a dokumentumfilmre, amit a földrengések és cunamik túlélőiről készítettek. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy elvesztett szeretteik örök hiányától bénultan ültek a megmaradt semmi felett, és csak az elviselhetetlen elviselésének szavait tudták kimondani: amit Isten adott, azt Isten elvette.

Indiában a vagyon tisztességes gyarapítását, megőrzését is tisztelik. Vallásuk nem ígér gyors beteljesülést. A legmagasabb szinten a teljes megszabadulás azt jelenti, hogy nem kell még egyszer végigélni az elkerülhetetlenül fájdalommal, szenvedéssel, betegséggel, öregséggel, halállal járó életet. Nem kell féregként vagy állatként újraszületni, és évmilliókig újra és újra törekedni arra, hogy a következő születés egy magasabb életformában történhessen. Az indiaiak saját sors lehetőségüket látják minden élőlényben. Embernek születni nagyon nagy adomány, mert az összes létező életforma közül, azok sokaságához képest, az emberek száma végtelenül kicsi. Indiában csak akkor hatnak megrázóan a mindennapok, ha újra és újra kiszakítjuk magunkat belőle.

Az emberi létezés és lélek csodája az, amit a létezés tragikumából virágként létrehoz. A végtelen nyomor látványa után, az ember döbbenten ébred tudatára egy virág szépségének, egy művészeti alkotás vagy technikai remekmű csodájának. Mert felfoghatatlan, hogyan tudta kiküzdeni magából a természet és az emberiség mindezt.

A valóság túl gyors. Nincs idő átélni, megnézni, részletekben elmerülni, részleteket felfedezni. Nincs idő megállni, újra lepergetni az eseményt, legalább gondolatban, lassítva, minden pillanat csodáját, mozzanatát észrevenni. Egy-egy elsuhanó mosolyt lélekben újra látni! Érzem, fejben ezt a feladatot nem tudom megoldani. A kaput lelkemben kell kinyitnom.

Én hol találok nyugalmat? Hol mondhatnám el a szavak nélküli imát? Az égre nézzek? A vízre? Magamba? Jó lenne hinni. Jó lenne imádkozni, de nem tudom hogyan.

Benárezben a világ hét csodája közül egy se található, és földünk legszebb városai közé se tartozik. Mégis évezredes örökség, amit nem fizikai erővel, hanem lélekből építettek, teremtettek, és adtak tovább lélektől lélekig. Valami, ami az eszköztelen, tiszta lélekről szól, amit lelkük tart életben, amit az emberek lelkükkel erősítenek meg évezredek óta.

Benáresz, lélekből épített lélekváros. A lélekfolyó partján. A lélekút kezdetén és a végén. Saját lelkem rezdülése is építi, mint mindenkié, aki megfordul itt. Valami megérint, és nem idegen, nem távoli, hanem nagyon közeli. Bennem van.

Az eltávozott lelkek tiszteletére gyújtott tucatnyi apró gyertya pislákol a Gangesz hullámain. A folyam komótosan viszi a fényeket, mígnem a gyertyák végül elmerülnek az éjbe, a halál sötétjébe, sejtelmes csillogással, magukba zárva a pillanatot. Az örök reménysugarat. A halál nem a vég. Egy másik létformában minden folytatódik, a lét olyan, mint a Gangesz, feltartóztathatatlanul hömpölyög.

A magányos, tiszta, lágy hang, ének-ima feloldotta, elűzte belőlem a félelmet, a hangok legbelül összeértek minden rezdülésemmel. Már tudom, hogy a hiány, vágy, remény, magány nevet ad, nevet keres a Megnevezhetetlennek.

Hogy talál haza a lélek? A valakivel való lélek-kapocs a legerősebb, ami hazahívja, visszavezeti az embert a világ végéről is. Aminek hídján visszatalálunk. Aminek hídján, visszatalálok. És a messzeségből kincsekkel megrakodva térek haza. Tapasztalat, lélek-kincsekkel, amik élni segítenek, amik szeretni segítenek, amik talán másoknak is segítenek. Alvó érzések ébredeznek bennem, alvó gyökerek, hívó szavak…már tudom, már tudom, hogy a lélek hazatalál.

A böjt lemondás, nélkülözés, gyakorlatok, meditáció és kontempláció. Várakozás, felkészülés a feltámadásra, és arra az állapotra, amelyben megbizonyosodhatok évről évre, hogy van a tárgyi, látható és tapintható világon kívül egy másik, amit nem tudok elképzelni, de gyógyító erővel hathat rám, ha önmagamban megtalálom.

Bizalom és félelem. Hit és kétség, bizakodás és kilátástalanság. Ijesztően közel vannak bennem. Ki vagyok? Az, aki bizakodik, vagy aki fél? Vagy mindkettő? Ha így van, mi az, ami ezeket az ellentétes erőket összetartja?

Az élet mindig ellentétekben mutatkozik meg. És mégis egy. Egység, ami csak így, az ellentétekből állhat össze. Nem az ellentétek leválasztása, hanem a feszültség elviselése az élet. Csak így, belső ellentéteimmel együtt érezhetem magam egynek.

A mértéktartó önmegtagadás pozitív emberképből indul ki.

Görcsösen kapaszkodunk önmagunkba, a dolgokba, a sikerünkbe, és másokba vetjük bizodalmunkat, maximális biztonságot és támaszt remélve. De ezzel a görcsös ragaszkodással nem győzhető le zsigeri félelmünk, hogy elveszik tőlünk, amink van, és végül magunkra maradunk. A föld nem nyújthat igazi támaszt, hiába próbálunk megkapaszkodni gyökereinkkel.

Nem kell görcsösen kapaszkodnunk Istenbe. Ő olyan, akár a tenger, amiben megmártózhatunk, s közben az élet gyönyöre ölel át, s tölt el bennünket. Istenben leszünk termékenyek, és benne tágul ki lelkünk. Feszültségeink benne oldódnak. Életre kelünk. Új erőt érzünk magunkban. Nem vagyok egyedül, nem kell egyedül kapaszkodnom a földbe, Istenbe vagyok ágyazva mélyen, aki a képességeimnek és adottságaimnak teret ad a kibontakozáshoz.

Egymagában az, hogy valamit megbánok, még nem bűnbánat. Mert nem teszek mást, csak megpróbálom a személyiségemen esett csorbát kiigazítani. Ez nem megbánás, hanem a magamról kialakított kép javítása.

A böjt alkalmat nyújt az átváltozásra. Életünkkel máskor csak akkor szembesülünk, ha nagy megrázkódtatáson megyünk át. De akkor már szinte késő. A tragédia sokszor nem más, mint az utolsó figyelmeztetés. Ha most nem nézel szembe életeddel, nemsokára már nem lesz alkalmad rá.

A böjt a lélekleltár ideje. Ha kihasználjuk, számot vetünk és adunk magunknak, ha szükséges, átváltozunk, akkor betegségeket, tragédiákat is elkerülhetünk.

A saját határok ismerete egy mértéktelen világban életmentő és megtartó lehet.

Először önmagamban kell békét teremtenem ahhoz, hogy körülöttem is béke legyen. Nap mint nap meg kell teremtenem magamban a mély, belső csöndet, és gondját kell viselnem mindaddig, amíg szokásommá nem válik. Ami eleinte lehetetlennek tűnik, gyakorlással egy idő után könnyű lesz.

A keskeny út tudatosságot igényel, éber figyelmet.

A széles utat járni, a tömegben sodródni, az általa elfogadott mércékhez igazodni azt jelentené számomra, hogy nem a saját életemet élem. Ha ki akarom deríteni, hogy ki vagyok valójában, mi a lelkem titka, akkor az árral szemben kell úsznom, és el kell szenvednem a kínját és keservét a tudatos emberré válásnak.

Ahhoz, hogy megváltozzon az életem, először a gondolkodásomat kell megváltoztatnom.

A gondolatoknak, a szónak hatalmas ereje van. Ha változtatunk gondolkodásunkon, változik az életünk.

Magamat belülről és kívülről egyaránt szemlélnem kell, és ezt csak úgy tehetem, ha az egyik nézőpontot se tartom fontosabbnak a másiknál.

Lehetsz kívül, belül, középen, messze vagy távol, jobbra vagy balra, fent vagy lent, de egy biztos, hogy meghatároz a szemszöged.

Ahogy távolodsz az Egytől, Istentől, úgy erősödik benned a Gonosz. Egyre gyorsabban hullasz szét, szétszóródsz darabokra.

Ha a valósághoz való viszonyodban fejen állsz, akkor a tudásod és a hited is a feje tetején áll. Az ember maga gabalyodik bele a saját hálójába.

Az vagyok, akit látok, és nem olyan, mint amilyen vagyok.

Megállni, elcsitulni, ez a feltétele annak, hogy a zavaros tisztulni kezdjen, hogy a köd felszálljon, és tisztán felismerhessük a valóságot.

Ha az ember a valójának csak egyetlen dimenziójával áll tudatos kapcsolatban, az egyenes úton vezet a csődhöz.

Nem szabad szem előtt veszítenem, hogy mindaz, ami elől menekülök és a mi után vágyakozom, bennem van.

Az az irány, amely felé a dolgok fejlődnek, csak felfelé mutathat.

Csak a gondolatok gondolkodnak helyesen, a nyelv cserbenhagy engem.

Az Út kezdetén a vándor, a saját maga és az Isten közötti távolságot, a szeretet erejével csökkentheti.

Ha eléred a hegy csúcsát, akkor kezdesz el csak igazán hegyet mászni.

Az élet legmélyebb igazsága: Isten bennem van. Ez egyszersmind annyit is jelent, hogy ami után vágyakozom, a szívemben lakozik.

Megismerni annyi, mint a másikkal együtt megszületni, vele együtt újra kezdeni.

Istent csak azt tudja igazán szeretni, akiben égett már a szerelem. Csak abban gyulladhat lángra az Isten iránt érzett szeretet, aki egyszer már feladta magát, csak a másikra gondolt és másikban élt.

A hit úgy köti össze a világot, Keletet és Nyugatot, mint a Boszporusz felett a híd Ázsiát Európával.

A teljes csend jobb, mint a csacsogás. Az abszolút valóságnak nincs neve. A valóságot nem lehet szavakba önteni.

…dolgozni annyi, mint Isten szolgálatában állni, miközben az ember lemond önmagáról.

…aki megleli belső forrását, abból a cselekedet belülről áramlik kifelé.

Csak akkor fogom újra örömömet lelni munkámban, az életemben, ha odafigyelek a lelkemre, a belső hangokra.

Adnom kell magamnak időt, hogy lélegzetvételhez jusson a lelkem.

Munka és imádság. Megtisztít a félelmektől és a vészjósló érzésektől. Így tudok teljes életet élni, így tudok adni másoknak.

Az élet szeretet nélkül olyan, mint a virág és gyümölcs nélküli fa.

Az öröklét a határtalan élet, a tökéletes, egyetlen, mindent magába ölelő Most. A tiszta lét.

Nem könnyű eldönteni, mikor is kezdődik a zarándoklat. Mert kezdődhet a szándék csírájával is.

Senkinek nem teljes a hite addig, míg nem kívánja mindenkinek ugyanazt, amit önmagának kíván.

A szempillantásnyi Isten-élménnyel létem meghaladta az időt.

A benső térben nincs idő, csak tiszta jelen van

Az vagyok, aki vagyok, Isten által formálva, az ő szeretetének biztos oltalmában, feltétel nélkül elfogadva általa. Azzá váltam, ami vagyok.

Az igazi szeretet nem kér semmit, ez az élet imája, az élet öröme, igenlése.

Isten nélkül az idő szétporlad a kezünk között.

Az ember az időben él , és az idő az emberben van. De az idő több, mint az ember.

Ha kétségbeesés lesz úrrá rajtunk, legtöbbször azért van, mert túl sokat gondolunk a múltra és a jövőre…

…csak az éber ember képes a jelenben élni, múlt és jövő nélkül, most!

Nem tudok elbújni a fájdalmaim elől… Elmehetek a világ legtávolabbi pontjára, ott is ugyanúgy fáj, mint otthon. Mi a fájdalom? Az élet maga a fájdalom. Születés, munka, elválás, öregkor, betegség, halál…Hogy keletkezik a fájdalom? A dolgokhoz való ragaszkodással. Sóvárgással, kapzsisággal. Gyűlölet és elvakultság által.

A múltba révedünk, és az örök holnapról ábrándozunk. Az idő bilincseit kattintjuk csuklónkra. Fantomokkal hadakozunk. Érzéseinket emlékeink és vágyaink ködképére cseréljük fel. És a pillanat úgy száll el, hogy észre se vesszük. Így válik siralomvölggyé életünk. A múlt és a jövő. Erős láncszemek ezek nyomorúságunk bilincsein.

…aki igazán hitt csak egyetlen évig, egyetlen hónapig is, aki tudja hitbeli állapot és hitetlenség között a különbséget, azt többet az emberi szív és lélek dolgaiban nem lehet tévútra vezetni.

A legnagyobb tudás: tudni, hogy mit kell tudnunk.

Vajon úton lenni az egyetlen módja annak, hogy elviseljem az egyedüllétet? Nekem talán igen. Eggyé válni a választott úttal. Ez lehet az alternatívája a mókuskerék kényszerének.

Mindaddig nem lehetsz boldog, amíg nem tanulsz meg a természet módjára a jelenben élni.

Mindenütt és sehol se otthon lenni olyan, mint az egyedüllét.

Ott kell megtanulnod imádkozni, ahonnan jöttél.

Az életben kis bátorságra van szükség, hogy döntéseket hozhassunk. Mivel azonban a gyors elhatározások nem feltétlen a legjobbak, egy kis bizonytalanság jótékony hatással lehet döntéseinkre. Rajta keresztül időhöz jutunk, amire szükségünk van, hogy a helyzetet jól ítéljük meg.

Az ember változik. Az viszont baj, ha a változó emberben nincs meg az állandó, kemény mag. A lélek. A többi nem számít. Tévedhetünk, hibázhatunk, vétkezhetünk. Ha működik, ha él bennünk a lélek.

A csend a régi élet, a bűnös létezés nyomát megsemmisítette, elégette, felemésztette, elmosta. Sarjadhat az új, tiszta, ártalmatlan élet. Ez a tiszta lap. Ezzel lehet kezdeni.

A csend a lélek nyelve.

 

Úgy érzem, megértettem valamit a Camino lényegéből: hitből zarándokolni és a hitért harcolni – gondolom. Nincs jövőm, ha elfelejtettem múltamat.
Higgy! De nehogy magadban!
Rájöttem, hogy a fájdalom jó. Nem úgy, mint egy nemes bor vagy egy fenséges vacsora. A fájdalom ahhoz szükséges, hogy megtapasztaljam önmagam.

Amikor elszenderedem, Szent Teréz hangját hallom: A lélek nem azáltal halad előre, hogy sokat gondolkozik, hanem azáltal, hogy nagyon szeret. Ha pedig azt kérdezitek tőlem, miképpen lehet megszerezni ezt a szeretetet, azt felelem, hogy a léleknek el kell tökélnie, hogy dolgozni és szenvedni fog ismét, s meg kell ezt tennie, valahányszor alkalma nyílik rá A vallás, a szeretet családon, nemzeten felül áll. A Camino is. Az út mindenkié.

Most tudatosodott bennem, hogy egy ideje odafigyelek a környezetemre. A tájra, a fákra, a virágokra, a kis hegyi falvakra és lakóikra. Nem önmagam sajnálatával telik az idő, a környezetem felé fordulok. A szeretet érzése pillanattá zsugorítja az időt. Aki megnyílik az üdvösség előtt, amit Isten kínál neki, az felfedezi a tőle kapott ajándék nagyságát.

A szenvedés nélkül nincs boldogság. Boldogság nélkül nincs szeretet. Szeretet nélkül nincs hit. Hit nélkül pedig nincs cél. Maga a hit az út, ami célba juttat” – mondta egy bencés atya, akivel együtt tettünk meg néhány kilométert.

A hallgatás olyan, mint egy vékony üvegfalú fogadalom. A legkisebb megrázkódtatás is széttörheti.

Az a csoda, aminek van értelme, nem az, ami értelmetlen.

A kereszt titka, a szereteté.

A teremtésben nincs baleset, nincs véletlen, csak ajándékok vannak. Fájdalom vagy felismerés formájában. Vagy az ima tapasztalatán keresztül.

Aki zarándokúton jár, a belső utat választja.

Az út eddig megtanított arra, hogy megismerjem korlátaimat. (…) Már ez is fontos felismerés ahhoz, amikor minden határtalannak tűnik.

A lélek messzire, Isten közelségébe vágyakozik. Ennek misztikus útja a zarándoklás.

Mert nem az út nehéz. A nehézség maga az út.