Tibetben a lélek : részlet
Nézem a könnyeimet a porban. Felszívják maguk körül a szürke porszemcséket. Egyre dagadtabbak lesznek, azután beleolvadnak a földbe, sötét foltokat hagynak maguk után. Nem tudok elbújni a fájdalmaim elől, fut át az agyamon. Elmehetek a világ legtávolabbi pontjára, ott is ugyanúgy fáj, mint otthon. Ha egyáltalán otthonnak nevezhetem a helyet, ahonnan elmenekültem. Eleinte azt reméltem, talán hegyibetegségtől elgyengült testem miatt tör fel újra meg újra lelkemből a fájdalom. Amikor kiszálltam a repülőgépből, csak szédültem. Úton Szamje kolostorához már émelygett a gyomrom is. Mintha minden egyes zökkenő a testembe nyilallt volna. Egyre mélyebbre és mélyebbre. Amikor a komp imbolyogva átkelt a folyón, úgy éreztem, mintha tengeren hánykolódnék egy lélekvesztőben, amit kedvük szerint dobálnak a háznál magasabb hullámok. És most itt vagyok. Ülök a kolostor udvarán. Magányosabban, mint valaha. Az első két nap ki sem jöttem a cellámból. Feküdtem a matracon, és néztem a deszkákból tákolt ajtó résein beszivárgó fényt. Congka, a fiatal szerzetes néha becsoszogott egy csésze vajas teával és egy marék rizzsel. Alig tudtam enni belőle. Ha Tibetben sem tudom elfelejteni a múltat, akkor hová mehetek, gondoltam újra és újra. A harmadik reggelen már nem éreztem az émelygést. Nem forgott velem a cella sem. De a fájdalom tovább kínzott, mintha a hegyibetegség beszivárgott volna minden sejtembe. Potyog a könnyem. Nézem, amint a nap felszárítja a foltokat. Helyükön sötét kráterek maradnak. Egy-egy sebhely.
Újra és újra hallom a csattanást. Mint végtelenített felvétel, úgy szaggatja a dobhártyámat. Csatt! Csatt-csatt! Üvegszilán-kok záporoznak az aszfalton, de nem úgy, mint amikor két autó összeütközik. Nem egy-két másodpercig tart, olyan, mint a jég rianása a Balatonon. Hosszan, elviselhetetlenül hosszan reccsen a jég, a szilánkok, akár a lassított felvételen, alig mozdulnak a levegőben. Mintha elvesztették volna súlyukat, és sohasem érnének a földre. A megnyíló rés, mint hatalmas, éhes száj nyeli el az időt, és merül alá benne az életem. Miért? Miért a jég? Miért mindig a nagy tó, a Balaton jege? Miért tapadt ez a kép a szörnyűséghez? Hiába törtem rajta a fejem, hiába töprengek azóta is. A lányomat látom, nevetve száll, röpül a tükörsima jégen. Kacag, siklik a korcsolyán, aztán az a megállíthatatlan csattanás, az ütközés, a végtelenített felvétel, ahogy törik a lökhárító, robbannak a reflektorok, reped szilánkokra a szélvédő. Aztán a csend. A fejemben pedig kitörölhetetlen képsorok peregnek le, mint hatalmas tükör csillog az ezüstszínű jég, Isten óriási tükre, majd felhangzik a rianás, hasad a lék. Mintha az emlékük suhanna a tükrön. A szél dübörgő csöndje söpör végig életem kietlen jégtábláján. Ez ismétlődik a fejemben, és zúgássá, testemet rázó dübörgéssé dagad. Egyre nő a nyomás a fejemben. Könnyeket présel a szemembe. Támad az emlék. Újra és újra végig kell élnem. Miért? Hogy történhetett? Széttöredezve csörömpöl agyamban a múlt. Látom magam, ahogyan kivergődöm a roncsból, ahogy kiszakítom magam az elgörbült ajtó mögül. Bénultan nézem azt, ami a kocsiból maradt. Szemembe nedves, meleg folyadék csordogál, mint fátyolon keresztül, homályosan látok, pislognom kell. Ülök a tó partján, és nem tudom elhinni azt, ami az elmúlt másodpercekben történt velem. Az előbb még ragyogó nyár volt. Szeretteim kacaját az égig repítette a szél. Most meg tél van, dermesztő hideg, megfagynak benne a hangok, megdermed benne a lélek.
Önfeledten, boldogan nevetgéltek, játszottak a hátsó ülésen. Ha két pohárnál több bort iszom, olyan vagyok, mint egy kisiskolás, aki a tanító néni háta mögött grimaszokat vág, idétlenül gesztikulál. A rövid egyenes szakaszokon a combommal tartottam a kormányt, hadonásztam, mint aki megháborodott. Csak a kanyarokban kaptam a volánhoz. A tengerhez vezető sziklás hegyi úton gurult az autó, alattunk azúrkéken csillogott a víz. Boldog voltam. Önfeledt. Talán életemben először igazán elégedett. Létrehoztam valamit. Valami jót. Valami emelkedettet. Olyat, ami az embereknek jó. Ami harmonikusabbá teszi az életüket. Egy nagy borász – minden idők legbölcsebb borásza lehetett – mondta egyszer: bor nélkül lehet ugyan élni, de nem érdemes. Elértem, amit csak nagyon kevesen érnek el. Az előző este megkaptam pályafutásom addigi legnagyobb kitüntetését: a spanyol nemzetközi borvásáron és versenyen aranyérmet nyert az egyik borom. Egy Cuvée. A diadal mély volt, mint a harangzúgás. Hazai pályán vesztettek a spanyolok. Álltam az ünneplő franciák, katalánok, spanyolok, új-zélandiak gyűrűjében. Én, az ismeretlen. Egy magyar. Álltam kezemben a díjjal, és arra gondoltam, hogy ha a bort meg lehetne simogatni, most megpaskolnám, mint boldog és büszke tulajdonosa a díjnyertes versenylovat.
Hátra-hátrafordultam, bolondoztam, ők meg nevettek.
Kacagtak. Lányom eltakarta az arcát. Nyelvét öltötte rám, fityiszt mutatott.
Az egyik kanyarban csak egy kicsit késtem. Későn fordultam előre.
Az előbb még nevetés, tréfa, önfeledt pillanat… Aztán a rémület jeges villanása. A gerincbe döfött injekciós tű. A testet összerándító, dermesztő felismerés. Az adrenalin mindent elsöprő rohama, ahogy egy csepp víz hull az izzó kályhára, úgy égette fel a másodperc töredéke alatt a véremben lévő alkoholt. Egy futó, barna kötött sapkában. Úgy tűnt, méternyire sincs a kocsi orrától. Látom a barna sapkát. Istenem! Most az egyszer segíts! A kormány felé kapok. De mint – az álom közhelye – a moccanni képtelen menekülő, aki birkózik önnön akaratával, a delejes álom ólmos béklyóival, kezem csak lassan közeledik a kormányhoz. Minden erőmet összeszedem, karom átpréselném a levegőn, de nem tudom. Végre megvan! Megmarkolom. Elrántom. Elkéstem.
A barna sapka már egy vonalban van a motorház közepével, a futó lába hangtalanul elhagyja az aszfaltot. Ahogy az albatroszok szállnak fel a vízről. A barna sapka nekicsapódik a szélvédőnek, eltűnik a szemem elől. Fejem nekivágódik a légzsáknak…
Azóta úgy emlékszem, mintha kívülről látnám az egészet. Mintha nem is az autóban ülnék. Kislányom nevetve néz ki az üvegen. Az autó áttör a szembejövők sávjába, a futó lecsúszik a szélvédőről. A sapkája alól kilógó hosszú pánt még a levegőben úszik, valami vörösen csillan rajta a napban. Szaggatottan látom a mozdulatokat. Tűzvörös személygépkocsi robog felénk. A nő az első ülésen a szeme elé kapja a karját. A férfi mindkét kezével fogja a kormányt, az ülésbe préseli magát. A kocsi belerobban a mienkbe, nekicsapódik a hátsó ajtónak. Oda, ahol a szerelmem ül. Hiába hunyom le a szemem, ugyanúgy látok mindent. Az autónk felpattan az útról. A korlátnak ütközik, átbucskázik rajta, majd lassan, nagyon lassan zuhanni kezd, néhányszor megpördül, a korlát alatt a tetejével esik egy sziklára, és úgy reccsen, mint az összegyűrt papírzacskó. Elsötétül minden, de most hallom a hangokat, a mély csattanást, amely pontosan olyan, mint a jégtábla rianása.
Könnyeim lassan felszáradnak a porban. De ott maradnak a kráterek, a sebhelyek.
Szép formájú lábfej lép elém a porba. Megáll előttem. A körmökről lepattogzott a lakk. Csak itt-ott virít rajtuk egy-egy piros folt. A szandál mélyen belevág a bőrébe, állapítom meg, de nem emelem fel a fejemet.
– Nincs semmi baj, csak a hegyibetegség kínoz – mondom hangosan a földnek. Egyedül szeretnék maradni. De Laura nem tágít. Egyik lábáról a másikra áll. Megpróbálom elfojtani a sírást. Nem megy. Talán nem is akarom igazán, mert úgy érzem, megkönnyebbülök. Mintha múlna, engedne a hónapok óta nyomasztó feszültség. A zaj, tomboló lármává sűrűsödött bennem. Már nem tudtam megkülönböztetni az igazat a hamistól. Ebbe a hangzavarba ragyog bele a lányom mosolya. Úgy, mintha a sötét óceánban megcsillanna valami. Majd süllyed. Egyre süllyed, amíg el nem tűnik.
Laura már rég otthagyott, de még mindig görnyedten ülök, magam elé bámulok. Egy hangot hallok, csak azután pillantom meg a mélyvörös köntös alját, amely alól kilátszik a koszos, fekete lábfej. Nem nézek fel a szerzetesre.
– A fényt az idő tartja távol tőlünk – hallom Congka fejhangját. – Nincs nagyobb akadálya az isteni kegyelemnek, mint az idő. És nemcsak az idő, hanem az ideiglenesség is. Nem csupán a dolgok mulandósága, de az érzelmeké, és nem csupán az érzelmek mulandósága, hanem az idő mocska és bűze.
Láthatja, hogy nem érdekel, mert hozzáfűzi, hogy ezt egy keresztény szerzetes mondta.
– Lehetne buddhista gondolat is, ha az isteni kegyelmet a tudattal helyettesítjük.
Felnézek. Elmosolyodik.
– Jöjjön – mondja –, ideje megismernie a kolostort. –
Megfordul, és elindul a kapu felé. Elindulok én is. Jót tesz a járás, mintha könnyebb lennék, gondolom. Elmegyek az udvar közepén álló füstölő mellett. Olyan, mint egy kenyérsütő kemence. Mélyen magamba szívom az édeskés illatot. Az épületegyüttes kapujában érem utol a szerzetest.
– Azt hittem, a kolostort akarja megmutatni.
– Először onnan kell látnia – mutat a fölénk magasodó kopár dombtetőre.
– Baksis – fordul hozzám, és nyújtja a tenyerét. Ezt az arab világból származó szót honnan szedhette, tűnődöm, de úgy meglepődöm, hogy kiveszek egy egydollárost a zsebemből és a markába nyomom. Szótlanul elindul. Olyan gyorsan jár, hogy alig bírom követni. Lemaradok. Kapkodom a levegőt. Megállok. Úgy teszek, mintha a tájat bámulnám, de szemem sarkából figyelem a szerzetest. Már a csúcs alatt jár. Felette imazászlók lobognak. Idős asszony megy el mellettem. Imafüzért morzsol. Nézem egyenletes lépteit. Visszapillant. Kinyújtja a kezét. Bólogat, mintha azt mondaná, jöjjek, ő majd felhúz engem. Elszégyellem magam. Elindulok. Congka a dombtetőn áll, mozdulatlanul várja, hogy utolérjem.
– A Szamje környéki kies hegyen az első építményt a keresztény időszámítás szerint 755-ben emelték. Addig a szent helyeket vizek és dombok erőterében helyezték el. Egyszerű lha-khang ok, vagyis istenségek házai voltak. Tibet első kolostorszerű létesítménye – mutat az alattunk fekvő épületegyüttesre, mint egy idegenvezető. – Régi stílusában újjáépítve a kis templomváros egy mandalá t jelképez. – Figyelem a mozdulatait. Lassúak. Olyanok, mint a hallgatás hullámai, állapítom meg, és elcsodálkozom ezen a hasonlaton. Honnan jött? Hogyan merült fel a képzeletemből? Bár puha mozdulataiban nincsen lendület, jelenléte határozott, erőteljes. Világos, amit mond.
– Tudja, mi az a mandala?
– Tibetiül kilkhor , kör, korong – mondom. – Meditációs kép.
Széttárom a karom. Egy pillanatra meglepődni látszik. Meglepi a tájékozottságom? De mit gondol ez az ember? Azért, mert állandóan sírok, nem vagyok hülye, ágálok magamban. Nem az agyammal van baj. Ha már elutazom a világ végére, pontosabban a világ tetejére, csak elolvasok előtte pár könyvet. Meg fog lepődni, még a buddhizmust is tanulmányoztam. Egy kicsit.
– Ha a mandalát szemléljük, érezhetjük a benne rejlő nyugalmat és harmóniát. A csendet. Három koncentrikus kör, a közepében egy négyzet. A szent középpontra összpontosító belső nyugalom.
Úgy néz rám, mintha tudná, hogy mi zajlik bennem.
– A három kör a megtisztulást jelzi. A test, a beszéd és a tudat megtisztítása után elindul lelkében a meditáló a négyzet felé. Ez a potala. Közepén trónol az istenség. A meditáció célja, hogy eljussunk hozzá, és egybeolvadjunk vele, felajánlva az összes érdemet, amire ezen az úton szert tettünk, valamennyi élőlény javára.
Nagyon hosszú ez az út, gondolom. Számomra járhatatlannak tűnik.
Megrázza a fejét és megfordul.
– Íme a mandala – mutat az épületegyüttes felé. – A kört a látogató csak innen, a dombtetőről látja. Az ősi főtemplom köré az indiai mester, Sántaraksita négy, valamennyi égtáj felé mutató sztúpát és templomot építtetett. A holdtemplom, a főtemplomhoz viszonyítva, északon áll, a naptemplom délen. A világegyetemet körülhatároló vasfalat a fehérre meszelt kőkerítés jelképezi, ezernyolc kis sztúpával. Kevés ilyen nagy kiterjedésű és összetett építésű mandala létezik Tibetben, mint ez. A templom- és sztúpaváros formája bizonyítja, hogy a kétdimenziós mandala a valóságból, az építészetből fejlődött ki, és a századok folyamán vált meditációs eszközzé.
Rám néz, mintegy ellenőrzi, követem-e, érdekel-e a mondanivalója. Bíztatóan bólintok.
– A mandalát – folytatja –, amelyet az istenségek palotájának is neveznek, rendszerint kétdimenziósan ábrázolják, vagy színes homokból és drágakövekből rakják ki. Csak a meditációban jelenik meg a háromdimenziós tér. Az ember lelki szemei előtt. Ugyanis a vízióban megjelenő térbeliségnek kell bizonyítania, hogy minden jelenség lényege az üresség. Amint a palota a meditáló lelki szemei előtt felépült, meg kell hívni a védőistenséget, hogy foglaljon helyet az eszmei lakhelyen. Ez az istenség lesz hivatott arra, hogy ennek a belső lelki kozmikus rendszernek a középpontjában minden élőlény hasznára működjön.
Hirtelen elhallgat. Hosszan vizsgál, mintha szeretné kideríteni, hogy mennyire mehet a mélyére, mennyire érdekli az ő kultúrája ezt a távoli országból érkezett idegent. Ismét nyújtja a tenyerét, de nem mozdulok. Szeretném, ha folytatná, mert eltereli a gondolataimat. Jobban érzem magam. Olyannyira, hogy van erőm megtagadni a baksist. Megvonja a vállát. A karját, amit az imént még felém nyújtott, a kolostor irányába fordítja, és folytatja.
– A sztúpa a Buddha-szellemet jelképezi. Eredetileg egy tathágata , egy „ekként jött” földi maradványainak a sírhalma volt. Arra a kérdésre, hogy mit csináljanak a Buddha földi maradványaival, állítólag azt felelte, tegyetek vele úgy, mint a világ urának földi maradványaival. Temessétek el a négy nagy út kereszteződésében. A legrégebbi sztúpák, maguk úgy mondják, a Krisztus megszületése előtti harmadik századból valók. A történelem során a sztúpa egyre inkább egy földi Buddha ereklyéinek, vagy egy meditációs ülésben mumifikálódott holttestnek a megőrzését szolgálta. A legmélyebb tisztelet övezi, és az óra járásával megegyező irányban járjuk körbe, jobb vállunkkal befelé. A sztúpa több mint ereklyetartó torony. A sztúpa, a megvilágosodott tudat szimbóluma. A szemlélő pillantásától rejtve, a sztúpa falazott belsejében egy életfa mered a magasba, amely a föld közepében lévő világfát jelképezi. A világfa átkötött és imazászlókkal körbefont oszlopát minden kolostor előtt láthatja felállítva.
Lassan felemelem a tekintetemet az alattunk elterülő kolostorról. Látom a végtelen kősivatagot. Mögötte, mint a világ végén, tornyosulnak a havas hegyek. Hallom, amit mond – sztúpa, világegyetem, az ember megvilágosodásának útja –, mégis úgy érzem, hogy az én fájdalmamról beszél.
Mi a fájdalom?
Az élet maga a fájdalom. Születés, munka, elválás, öregkor, betegség, halál…
Hogyan keletkezik a fájdalom?
A dolgokhoz való ragaszkodással. Sóvárgással, kapzsisággal. Gyűlölet és elvakultság által.
Hogyan tudunk úrrá lenni a fájdalmon? Hogyan tudjuk legyőzni? Melyik úton induljunk el, hogy elérjük ezt a célt?
Várom a választ, de nem jön. Hallgatózom, faggatom
magam, de csak a jégtábla rianásának a fülsiketítő zaját hallom. Congka
némán néz rám. Észrevette, hogy nem figyelek rá? Megrázza a fejét, és
szinte korholóan kioktat.
– A tudás előfeltétele az erkölcsös magatartásnak. A világfánál tartottam. A sztúpa belsejében lévő fa jelképesen az eget támasztja. A lépcsőzetes, négyszög alakú sztúpaalapzat a földet szimbolizálja. A fölötte lévő buborék és az ernyő, a két elemnek, a víznek és a levegőnek felel meg. A sztúpa csúcsának dharma -gyűrűi, a megvilágosodás tizenhárom szintjét jelképezik. A napkorong és a holdsarló a cselekvés és a bölcsesség polaritását mutatja.
Érzem, hogy figyelnem kell rá. Ő az egyetlen, aki megmutathatja az utat. Ha meg akarom ismerni a másik valóságot, akkor követnem kell őt. Más esélyem nincs. Az, amit most érzékelek, felemészt. Megsemmisít.
– A keresztények sokszor rosszul értelmezik ezeket. Mert Buddha üzenete nem pesszimista, nem lehangoló. Ő nem a túlvilággal vigasztal minket. Ő ebben a világban, a hétközna-pokban akarja megmutatni az utat. Buddha lehet szigorú, de lehet jóságos is. Ám ezt csak a nyugatiak értelmezik így. Nekünk Buddha mindig jó. Amikor szigorú, akkor a legjobb. Mi, tibetiek, tudunk szigorúak és engedelmesek lenni. A tibeti buddhizmus is ilyen. Egy európai talán úgy fogalmazna, hogy mi vagyunk a Kelet jezsuitái.
Csúfondárosan néz rám. Úgy tűnik, azt mondja a tekintete: most én leplek meg téged. Ehhez mit szólsz?
Mintha a föld alól bújt volna elő, mellettünk terem
az idegenvezető. A szerzetes azonnal abbahagyja a mondókáját. A kínai
emberke már-már gyanakodva néz bennünket, ide-oda ugrál a tekintete.
– Látom, jobban van – szólal meg szemrehányón.