Tibetben a lélek : részlet

Nézem a könnyeimet a porban. Felszívják maguk
körül a szürke porszemcséket. Egyre dagadtabbak lesznek, azután
beleolvadnak a földbe, sötét foltokat hagynak maguk után. Nem tudok
elbújni a fájdalmaim elől, fut át az agyamon. Elmehetek a világ
legtávolabbi pontjára, ott is ugyanúgy fáj, mint otthon. Ha egyáltalán
otthonnak nevezhetem a helyet, ahonnan elmenekültem. Eleinte azt
reméltem, talán hegyibetegségtől elgyengült testem miatt tör fel újra
meg újra lelkemből a fájdalom. Amikor kiszálltam a repülőgépből, csak
szédültem. Úton Szamje kolostorához már émelygett a gyomrom is. Mintha
minden egyes zökkenő a testembe nyilallt volna. Egyre mélyebbre és
mélyebbre. Amikor a komp imbolyogva átkelt a folyón, úgy éreztem, mintha
tengeren hánykolódnék egy lélekvesztőben, amit kedvük szerint dobálnak a
háznál magasabb hullámok. És most itt vagyok. Ülök a kolostor udvarán.
Magányosabban, mint valaha. Az első két nap ki sem jöttem a cellámból.
Feküdtem a matracon, és néztem a deszkákból tákolt ajtó résein
beszivárgó fényt. Congka, a fiatal szerzetes néha becsoszogott egy
csésze vajas teával és egy marék rizzsel. Alig tudtam enni belőle. Ha
Tibetben sem tudom elfelejteni a múltat, akkor hová mehetek, gondoltam
újra és újra. A harmadik reggelen már nem éreztem az émelygést. Nem
forgott velem a cella sem. De a fájdalom tovább kínzott, mintha a
hegyibetegség beszivárgott volna minden sejtembe. Potyog a könnyem.
Nézem, amint a nap felszárítja a foltokat. Helyükön sötét kráterek
maradnak. Egy-egy sebhely.

Újra és újra hallom a csattanást. Mint
végtelenített felvétel, úgy szaggatja a dobhártyámat. Csatt!
Csatt-csatt! Üvegszilán-kok záporoznak az aszfalton, de nem úgy, mint
amikor két autó összeütközik. Nem egy-két másodpercig tart, olyan, mint a
jég rianása a Balatonon. Hosszan, elviselhetetlenül hosszan reccsen a
jég, a szilánkok, akár a lassított felvételen, alig mozdulnak a
levegőben. Mintha elvesztették volna súlyukat, és sohasem érnének a
földre. A megnyíló rés, mint hatalmas, éhes száj nyeli el az időt, és
merül alá benne az életem. Miért? Miért a jég? Miért mindig a nagy tó, a
Balaton jege? Miért tapadt ez a kép a szörnyűséghez? Hiába törtem rajta
a fejem, hiába töprengek azóta is. A lányomat látom, nevetve száll,
röpül a tükörsima jégen. Kacag, siklik a korcsolyán, aztán az a
megállíthatatlan csattanás, az ütközés, a végtelenített felvétel, ahogy
törik a lökhárító, robbannak a reflektorok, reped szilánkokra a
szélvédő. Aztán a csend. A fejemben pedig kitörölhetetlen képsorok
peregnek le, mint hatalmas tükör csillog az ezüstszínű jég, Isten óriási
tükre, majd felhangzik a rianás, hasad a lék. Mintha az emlékük suhanna
a tükrön. A szél dübörgő csöndje söpör végig életem kietlen
jégtábláján. Ez ismétlődik a fejemben, és zúgássá, testemet rázó
dübörgéssé dagad. Egyre nő a nyomás a fejemben. Könnyeket présel a
szemembe. Támad az emlék. Újra és újra végig kell élnem. Miért? Hogy
történhetett? Széttöredezve csörömpöl agyamban a múlt. Látom magam,
ahogyan kivergődöm a roncsból, ahogy kiszakítom magam az elgörbült ajtó
mögül. Bénultan nézem azt, ami a kocsiból maradt. Szemembe nedves, meleg
folyadék csordogál, mint fátyolon keresztül, homályosan látok,
pislognom kell. Ülök a tó partján, és nem tudom elhinni azt, ami az
elmúlt másodpercekben történt velem. Az előbb még ragyogó nyár volt.
Szeretteim kacaját az égig repítette a szél. Most meg tél van, dermesztő
hideg, megfagynak benne a hangok, megdermed benne a lélek.

Önfeledten, boldogan nevetgéltek, játszottak a hátsó
ülésen. Ha két pohárnál több bort iszom, olyan vagyok, mint egy
kisiskolás, aki a tanító néni háta mögött grimaszokat vág, idétlenül
gesztikulál. A rövid egyenes szakaszokon a combommal tartottam a
kormányt, hadonásztam, mint aki megháborodott. Csak a kanyarokban kaptam
a volánhoz. A tengerhez vezető sziklás hegyi úton gurult az autó,
alattunk azúrkéken csillogott a víz. Boldog voltam. Önfeledt. Talán
életemben először igazán elégedett. Létrehoztam valamit. Valami jót.
Valami emelkedettet. Olyat, ami az embereknek jó. Ami harmonikusabbá
teszi az életüket. Egy nagy borász – minden idők legbölcsebb borásza
lehetett – mondta egyszer: bor nélkül lehet ugyan élni, de nem érdemes.
Elértem, amit csak nagyon kevesen érnek el. Az előző este megkaptam
pályafutásom addigi legnagyobb kitüntetését: a spanyol nemzetközi
borvásáron és versenyen aranyérmet nyert az egyik borom. Egy Cuvée. A
diadal mély volt, mint a harangzúgás. Hazai pályán vesztettek a
spanyolok. Álltam az ünneplő franciák, katalánok, spanyolok,
új-zélandiak gyűrűjében. Én, az ismeretlen. Egy magyar. Álltam kezemben a
díjjal, és arra gondoltam, hogy ha a bort meg lehetne simogatni, most
megpaskolnám, mint boldog és büszke tulajdonosa a díjnyertes
versenylovat.

Hátra-hátrafordultam, bolondoztam, ők meg nevettek.

Kacagtak. Lányom eltakarta az arcát. Nyelvét öltötte rám, fityiszt mutatott.

Az egyik kanyarban csak egy kicsit késtem. Későn fordultam előre.

Az előbb még nevetés, tréfa, önfeledt pillanat…
Aztán a rémület jeges villanása. A gerincbe döfött injekciós tű. A
testet összerándító, dermesztő felismerés. Az adrenalin mindent elsöprő
rohama, ahogy egy csepp víz hull az izzó kályhára, úgy égette fel a
másodperc töredéke alatt a véremben lévő alkoholt. Egy futó, barna
kötött sapkában. Úgy tűnt, méternyire sincs a kocsi orrától. Látom a
barna sapkát. Istenem! Most az egyszer segíts! A kormány felé kapok. De
mint – az álom közhelye – a moccanni képtelen menekülő, aki birkózik
önnön akaratával, a delejes álom ólmos béklyóival, kezem csak lassan
közeledik a kormányhoz. Minden erőmet összeszedem, karom átpréselném a
levegőn, de nem tudom. Végre megvan! Megmarkolom. Elrántom. Elkéstem.

A barna sapka már egy vonalban van a motorház
közepével, a futó lába hangtalanul elhagyja az aszfaltot. Ahogy az
albatroszok szállnak fel a vízről. A barna sapka nekicsapódik a
szélvédőnek, eltűnik a szemem elől. Fejem nekivágódik a légzsáknak…

Azóta úgy emlékszem, mintha kívülről látnám az
egészet. Mintha nem is az autóban ülnék. Kislányom nevetve néz ki az
üvegen. Az autó áttör a szembejövők sávjába, a futó lecsúszik a
szélvédőről. A sapkája alól kilógó hosszú pánt még a levegőben úszik,
valami vörösen csillan rajta a napban. Szaggatottan látom a
mozdulatokat. Tűzvörös személygépkocsi robog felénk. A nő az első ülésen
a szeme elé kapja a karját. A férfi mindkét kezével fogja a kormányt,
az ülésbe préseli magát. A kocsi belerobban a mienkbe, nekicsapódik a
hátsó ajtónak. Oda, ahol a szerelmem ül. Hiába hunyom le a szemem,
ugyanúgy látok mindent. Az autónk felpattan az útról. A korlátnak
ütközik, átbucskázik rajta, majd lassan, nagyon lassan zuhanni kezd,
néhányszor megpördül, a korlát alatt a tetejével esik egy sziklára, és
úgy reccsen, mint az összegyűrt papírzacskó. Elsötétül minden, de most
hallom a hangokat, a mély csattanást, amely pontosan olyan, mint a
jégtábla rianása.

Könnyeim lassan felszáradnak a porban. De ott maradnak a kráterek, a sebhelyek.

Szép formájú lábfej lép elém a porba. Megáll előttem.
A körmökről lepattogzott a lakk. Csak itt-ott virít rajtuk egy-egy
piros folt. A szandál mélyen belevág a bőrébe, állapítom meg, de nem
emelem fel a fejemet.

– Nincs semmi baj, csak a hegyibetegség kínoz –
mondom hangosan a földnek. Egyedül szeretnék maradni. De Laura nem
tágít. Egyik lábáról a másikra áll. Megpróbálom elfojtani a sírást. Nem
megy. Talán nem is akarom igazán, mert úgy érzem, megkönnyebbülök.
Mintha múlna, engedne a hónapok óta nyomasztó feszültség. A zaj, tomboló
lármává sűrűsödött bennem. Már nem tudtam megkülönböztetni az igazat a
hamistól. Ebbe a hangzavarba ragyog bele a lányom mosolya. Úgy, mintha a
sötét óceánban megcsillanna valami. Majd süllyed. Egyre süllyed, amíg
el nem tűnik.

Laura már rég otthagyott, de még mindig görnyedten
ülök, magam elé bámulok. Egy hangot hallok, csak azután pillantom meg a
mélyvörös köntös alját, amely alól kilátszik a koszos, fekete lábfej.
Nem nézek fel a szerzetesre.

– A fényt az idő tartja távol tőlünk – hallom Congka
fejhangját. – Nincs nagyobb akadálya az isteni kegyelemnek, mint az idő.
És nemcsak az idő, hanem az ideiglenesség is. Nem csupán a dolgok
mulandósága, de az érzelmeké, és nem csupán az érzelmek mulandósága,
hanem az idő mocska és bűze.

Láthatja, hogy nem érdekel, mert hozzáfűzi, hogy ezt egy keresztény szerzetes mondta.

– Lehetne buddhista gondolat is, ha az isteni kegyelmet a tudattal helyettesítjük.

Felnézek. Elmosolyodik.

– Jöjjön – mondja –, ideje megismernie a kolostort. –
Megfordul, és elindul a kapu felé. Elindulok én is. Jót tesz a járás,
mintha könnyebb lennék, gondolom. Elmegyek az udvar közepén álló füstölő
mellett. Olyan, mint egy kenyérsütő kemence. Mélyen magamba szívom az
édeskés illatot. Az épületegyüttes kapujában érem utol a szerzetest.

– Azt hittem, a kolostort akarja megmutatni.

– Először onnan kell látnia – mutat a fölénk magasodó kopár dombtetőre.

– Baksis – fordul hozzám, és nyújtja a tenyerét. Ezt
az arab világból származó szót honnan szedhette, tűnődöm, de úgy
meglepődöm, hogy kiveszek egy egydollárost a zsebemből és a markába
nyomom. Szótlanul elindul. Olyan gyorsan jár, hogy alig bírom követni.
Lemaradok. Kapkodom a levegőt. Megállok. Úgy teszek, mintha a tájat
bámulnám, de szemem sarkából figyelem a szerzetest. Már a csúcs alatt
jár. Felette imazászlók lobognak. Idős asszony megy el mellettem.
Imafüzért morzsol. Nézem egyenletes lépteit. Visszapillant. Kinyújtja a
kezét. Bólogat, mintha azt mondaná, jöjjek, ő majd felhúz engem.
Elszégyellem magam. Elindulok. Congka a dombtetőn áll, mozdulatlanul
várja, hogy utolérjem.

– A Szamje környéki kies hegyen az első építményt a
keresztény időszámítás szerint 755-ben emelték. Addig a szent helyeket
vizek és dombok erőterében helyezték el. Egyszerű lha-khang ok, vagyis
istenségek házai voltak. Tibet első kolostorszerű létesítménye – mutat
az alattunk fekvő épületegyüttesre, mint egy idegenvezető. – Régi
stílusában újjáépítve a kis templomváros egy mandalá t jelképez. –
Figyelem a mozdulatait. Lassúak. Olyanok, mint a hallgatás hullámai,
állapítom meg, és elcsodálkozom ezen a hasonlaton. Honnan jött? Hogyan
merült fel a képzeletemből? Bár puha mozdulataiban nincsen lendület,
jelenléte határozott, erőteljes. Világos, amit mond.

– Tudja, mi az a mandala?

– Tibetiül kilkhor , kör, korong – mondom. – Meditációs kép.

Széttárom a karom. Egy pillanatra meglepődni látszik.
Meglepi a tájékozottságom? De mit gondol ez az ember? Azért, mert
állandóan sírok, nem vagyok hülye, ágálok magamban. Nem az agyammal van
baj. Ha már elutazom a világ végére, pontosabban a világ tetejére, csak
elolvasok előtte pár könyvet. Meg fog lepődni, még a buddhizmust is
tanulmányoztam. Egy kicsit.

– Ha a mandalát szemléljük, érezhetjük a benne rejlő
nyugalmat és harmóniát. A csendet. Három koncentrikus kör, a közepében
egy négyzet. A szent középpontra összpontosító belső nyugalom.

Úgy néz rám, mintha tudná, hogy mi zajlik bennem.

– A három kör a megtisztulást jelzi. A test, a beszéd
és a tudat megtisztítása után elindul lelkében a meditáló a négyzet
felé. Ez a potala. Közepén trónol az istenség. A meditáció célja, hogy
eljussunk hozzá, és egybeolvadjunk vele, felajánlva az összes érdemet,
amire ezen az úton szert tettünk, valamennyi élőlény javára.

Nagyon hosszú ez az út, gondolom. Számomra járhatatlannak tűnik.

Megrázza a fejét és megfordul.

– Íme a mandala – mutat az épületegyüttes felé. – A
kört a látogató csak innen, a dombtetőről látja. Az ősi főtemplom köré
az indiai mester, Sántaraksita négy, valamennyi égtáj felé mutató
sztúpát és templomot építtetett. A holdtemplom, a főtemplomhoz
viszonyítva, északon áll, a naptemplom délen. A világegyetemet
körülhatároló vasfalat a fehérre meszelt kőkerítés jelképezi, ezernyolc
kis sztúpával. Kevés ilyen nagy kiterjedésű és összetett építésű mandala
létezik Tibetben, mint ez. A templom- és sztúpaváros formája
bizonyítja, hogy a kétdimenziós mandala a valóságból, az építészetből
fejlődött ki, és a századok folyamán vált meditációs eszközzé.

Rám néz, mintegy ellenőrzi, követem-e, érdekel-e a mondanivalója. Bíztatóan bólintok.

– A mandalát – folytatja –, amelyet az istenségek
palotájának is neveznek, rendszerint kétdimenziósan ábrázolják, vagy
színes homokból és drágakövekből rakják ki. Csak a meditációban jelenik
meg a háromdimenziós tér. Az ember lelki szemei előtt. Ugyanis a
vízióban megjelenő térbeliségnek kell bizonyítania, hogy minden jelenség
lényege az üresség. Amint a palota a meditáló lelki szemei előtt
felépült, meg kell hívni a védőistenséget, hogy foglaljon helyet az
eszmei lakhelyen. Ez az istenség lesz hivatott arra, hogy ennek a belső
lelki kozmikus rendszernek a középpontjában minden élőlény hasznára
működjön.

Hirtelen elhallgat. Hosszan vizsgál, mintha szeretné
kideríteni, hogy mennyire mehet a mélyére, mennyire érdekli az ő
kultúrája ezt a távoli országból érkezett idegent. Ismét nyújtja a
tenyerét, de nem mozdulok. Szeretném, ha folytatná, mert eltereli a
gondolataimat. Jobban érzem magam. Olyannyira, hogy van erőm megtagadni a
baksist. Megvonja a vállát. A karját, amit az imént még felém nyújtott,
a kolostor irányába fordítja, és folytatja.

– A sztúpa a Buddha-szellemet jelképezi. Eredetileg
egy tathágata , egy „ekként jött” földi maradványainak a sírhalma volt.
Arra a kérdésre, hogy mit csináljanak a Buddha földi maradványaival,
állítólag azt felelte, tegyetek vele úgy, mint a világ urának földi
maradványaival. Temessétek el a négy nagy út kereszteződésében. A
legrégebbi sztúpák, maguk úgy mondják, a Krisztus megszületése előtti
harmadik századból valók. A történelem során a sztúpa egyre inkább egy
földi Buddha ereklyéinek, vagy egy meditációs ülésben mumifikálódott
holttestnek a megőrzését szolgálta. A legmélyebb tisztelet övezi, és az
óra járásával megegyező irányban járjuk körbe, jobb vállunkkal befelé. A
sztúpa több mint ereklyetartó torony. A sztúpa, a megvilágosodott tudat
szimbóluma. A szemlélő pillantásától rejtve, a sztúpa falazott
belsejében egy életfa mered a magasba, amely a föld közepében lévő
világfát jelképezi. A világfa átkötött és imazászlókkal körbefont
oszlopát minden kolostor előtt láthatja felállítva.

Lassan felemelem a tekintetemet az alattunk elterülő
kolostorról. Látom a végtelen kősivatagot. Mögötte, mint a világ végén,
tornyosulnak a havas hegyek. Hallom, amit mond – sztúpa, világegyetem,
az ember megvilágosodásának útja –, mégis úgy érzem, hogy az én
fájdalmamról beszél.

Mi a fájdalom?

Az élet maga a fájdalom. Születés, munka, elválás, öregkor, betegség, halál…

Hogyan keletkezik a fájdalom?

A dolgokhoz való ragaszkodással. Sóvárgással, kapzsisággal. Gyűlölet és elvakultság által.

Hogyan tudunk úrrá lenni a fájdalmon? Hogyan tudjuk legyőzni? Melyik úton induljunk el, hogy elérjük ezt a célt?

Várom a választ, de nem jön. Hallgatózom, faggatom
magam, de csak a jégtábla rianásának a fülsiketítő zaját hallom. Congka
némán néz rám. Észrevette, hogy nem figyelek rá? Megrázza a fejét, és
szinte korholóan kioktat.

– A tudás előfeltétele az erkölcsös magatartásnak. A
világfánál tartottam. A sztúpa belsejében lévő fa jelképesen az eget
támasztja. A lépcsőzetes, négyszög alakú sztúpaalapzat a földet
szimbolizálja. A fölötte lévő buborék és az ernyő, a két elemnek, a
víznek és a levegőnek felel meg. A sztúpa csúcsának dharma -gyűrűi, a
megvilágosodás tizenhárom szintjét jelképezik. A napkorong és a
holdsarló a cselekvés és a bölcsesség polaritását mutatja.

Érzem, hogy figyelnem kell rá. Ő az egyetlen, aki
megmutathatja az utat. Ha meg akarom ismerni a másik valóságot, akkor
követnem kell őt. Más esélyem nincs. Az, amit most érzékelek, felemészt.
Megsemmisít.

– A keresztények sokszor rosszul értelmezik ezeket.
Mert Buddha üzenete nem pesszimista, nem lehangoló. Ő nem a túlvilággal
vigasztal minket. Ő ebben a világban, a hétközna-pokban akarja
megmutatni az utat. Buddha lehet szigorú, de lehet jóságos is. Ám ezt
csak a nyugatiak értelmezik így. Nekünk Buddha mindig jó. Amikor
szigorú, akkor a legjobb. Mi, tibetiek, tudunk szigorúak és engedelmesek
lenni. A tibeti buddhizmus is ilyen. Egy európai talán úgy fogalmazna,
hogy mi vagyunk a Kelet jezsuitái.

Csúfondárosan néz rám. Úgy tűnik, azt mondja a tekintete: most én leplek meg téged. Ehhez mit szólsz?

Mintha a föld alól bújt volna elő, mellettünk terem
az idegenvezető. A szerzetes azonnal abbahagyja a mondókáját. A kínai
emberke már-már gyanakodva néz bennünket, ide-oda ugrál a tekintete.

– Látom, jobban van – szólal meg szemrehányón.

Könyv
Film 
CD
Hangoskönyv
Fotóalbum