Regisztráció

Benáresz a kapu (regény)
1. fejezet részlet

Laura egyik este nem jött haza. Éjfél körül már nem akartam tovább várni, de hiába hívtam mobiltelefonján, ki volt kapcsolva. Azt hitettem el magammal, hogy biztos moziban van a barátnőjével, és egy hosszú filmet néznek, aminek soha sem lesz vége. Többször előfordult az elmúlt hónapokban. Lefekvéshez készülődve, megláttam a párnámon egy kettéhajtott lapot. „Ne várj” – vetette papírra futtában. Még az sem merült fel bennem, hogy mire ne várjak.

A nő, aki álmaimban megjelenik, és úgy viselkedik, mint a feleségem vagy szeretőm, vagy talán mindkettő, állandó társamnak tűnik, olyan, mintha kezdettől részem lenne és maradna örökké. Elképzelhetetlen, hogy már nem hozzám tartozik. Elképzelhetetlen, hogy valaki más régóta öleli, egy férfi, aki még nem tűnt fel, mindvégig a sötétben rejtőzött, és egyszer csak a színre lép. Nem tudom, hogy hívják, még a keresztnevét sem ismerem. Talán az összes férfi keresztnevét viseli. Így bárki kiléphet a ködből, és megfoghatja a kezét annak a nőnek, aki örökös társam. Álmaim rendezett világában, amióta emlékszem rájuk, és talán már korábban is, ő kísér és kísért, hogy felébredjek.
Tudom, hogy Laurának hívják, még akkor is, ha neve sohasem hangzott el, de számomra ő Laura. Nem emlékszem, hogy bárkit is ismerek, akit így szólítanak. De a saját nevemet sem tudom felidézni.
Memóriám olyan, mint egy nemrég felhúzott óra, ami sokáig nem mérte az időt, lejárt, és elfelejtették újraindítani.
Elképzelhetetlen, hogy a férfi, akinek még az arcát sem ismerem, meghódítja Laurát, kiragadja álmaimból.
Elképzelhetetlen, hogy Laura kilép rendezett világomból, és soha többé nem tér vissza. Talán a múltam Laurához költözött. Ugyan nem tudom, hogy hol lakik, de érzem, hogy egykor közös volt az otthonunk.
Elképzelhetetlen, hogy a férfi az ágyamba fekszik, mintha már nem léteznék. Laura ugyan még nem engedi, hogy mellette hajtsa le a fejét, mert várja, hogy kihűljön, elfakuljon az emlékem, az idő életének vitorlájába kapjon, és továbbröpítse tőlem, akit száműztek a múló időből. Képpé meredt emlék vagyok. Bekeretezve, üveglap mögé zárva a könyvespolcon. Onnan meredek az otthonosan idegen világba, mindaddig, míg portörlés közben levernek a földre. Laura kapkodva egy sötét fiókba tesz, és néhány napig még gondol arra, hogy kicserélje az összetört üveget, de idővel elfelejti képem, és a fiókot sem húzza ki többé, amibe értékes ajándékok díszes dobozait süllyesztette. Habár semmit sem kezdhet velük, mégsem dobta ki. Talán úgy érezte, hogy az ajándékhoz tartozik, vagy az ajándékozóra való tekintettel őrzi, mint egy ereklyét.
Elképzelhetetlen, hogy az összetört üveg mögött feledésbe merülök az üres, aranyozott mintájú skatulyák társaságában. Egy olyan fiókban, amit soha többé nem húznak ki.
Elképzelhetetlen, hogy Laura arra vár, hogy kísértetté váljak az egykor közös ágyban, és testemet egy másik test foglalja el. Addig vár, amíg lemosta magáról az ölelésemet, és szagom nem érezhető a gondosan, többször kitisztított ágyneműn.
Bár nem tudhatjuk, ki helyettesít egykor minket? Minden alkalommal, bármilyen körülmények között, összes minőségben. A szerelemben, a barátságban, a szakmánkban, az önuralomban és a gyűlöletben, lakásunkban, a városban, az emlékeinkben és álmainkban. Mindenütt.
Általában tudtam, hogyan alakulnak, milyen irányba tartanak a dolgok. Mintha filmet néztem volna, aminek az első perceiben már sejthettem a történet végét. A kapcsolatokban, egy-egy tekintetben felrémlett időnként a jövő magja. Nagy vonalakban felvázolhattam volna még az elképzelhető változatokat is. De elhárítottam a jelzéseket, nem akartam vészterhes, baljós megérzések megfejtésével foglalkozni. Nem akartam a még meg nem történtet tudatosítani.
És mégis, meg kellett volna őriznem egy-egy felismerést, egy összetéveszthetetlen mozdulatot, egyértelmű reakciót, egy sokatmondó hangszínt, ami fontos üzenetet rejtegethetett, vagy egy véletlenül elejtett szót, a hátam mögött érzett tekintetet, titkos szándékot, elutasítást, árulást, vagy akár a feltétel nélküli vonzódást, ami ugyanolyan rossz, mert túl nagy elvárásokkal és odaadással jár. Minden körülmények között tetszeni a másiknak, pótolhatatlanná válni számára, azzá lényegülni, amiben a másik örömét leli, önmegvalósításnak hitt önfeladás, ésszerűtlen, értelmetlen hűség.
Mindig azt hittem, felismerem az emberekben a lelkesedést és a hamis hízelgést, a tiszta szándékot és a lelkiismeretlen, mindenen és mindenkin átgázoló céltudatot. Hol volt most az érzékelésem? Hol fuldoklott a belső hang, miért nem rezdült meg, miért nem jelezte, hogy melyik pillanatban szűnt meg a korábbi szeretet, mikor hajlott, torzult valami körülöttem, bennem ?
Ha odafigyelünk, még a pillanatot is meghatározhatjuk, amikor barátunk irigy lesz, az irigység befolyása alá kerül, és azt is tudjuk, hogy abban a pillanatban mit kellett volna mondanunk, vagy tennünk, vagy elhallgatnunk. De rendre elmulasztjuk.
Megérezhetjük, mikor kezdenek másként nézni ránk, és már csak az ürügyet várják, hogy elfordulhassanak tőlünk. Észrevehetjük, mi az, amit már nem tudnak elviselni, és ki az, aki annak ellenére halálunkig szeret. Néha szándékunk ellenére is.
De képtelenek vagyunk a belső hangra hallgatni, és így még azt sem látjuk, ami szembetűnő, ami ránk vár. A sejtés pillanatában is megpróbálunk mindent másként látni. Értelmetlenül ragaszkodunk ahhoz, hogy valaki tetszik nekünk, még akkor is, ha kezdettől ellenszenves. Bízunk valakiben, aki gyanakvást vált ki.
Ismereteink alapján próbálunk érezni, pedig ehhez soha nem rendelkezünk elegendő tudással.
A megérzés nem misztikus, csak az rejtélyes, hogy miért nem hagyatkozunk rá. Talán tartunk a bizonyosságtól, mert az változásra, változtatásra kényszerítene bennünket. Félünk a változás okozta fájdalomtól.

Hosszú ideig nem jövünk rá, hogy hogyan fordulhat elő, hogy az, aki tönkretesz, és már tönkretett, valóban tönkretett. Miért nem vesszük észre, hogy rég lejátszott partiról van szó? Nem érezzük a gyűlöletet, ahogy lesütött szemmel figyel minket, a türelmetlen várakozást. Ki tudja, hány évig uralkodott magán, mielőtt megsemmisített?
Hogy nem ismerjük fel azt az arcot, ami majd feltűnik, ami már most ott rejtőzik amögött, amit látunk, ami ott rejtőzik, vagy lassan kialakul az álarc mögött, és akkor jelenik meg, amikor a legkevésbé várjuk?
Hányszor fojtotta el indulatait? Hányszor haraphatott a nyelvére úgy, hogy majd’ kicsordult forrongó vére? Érezzük izzadságszagát. Valóban tudjuk, vagy tudnunk kéne? És még akkor sem valljuk be magunknak, hogy tudtuk, amikor már bekövetkezett? Talán nem is csodálkozunk annyira, mint ahogy gondoljuk, vagy ahogy másoknak mutatjuk? Hiszen azonnal emlékszünk a figyelmen kívül hagyott utalásokra, még azt is tudjuk, hogy tudatunknak melyik rétege érzékelte. Arra várunk, hogy döbbenetünk győzzön meg minket, mintha vigaszt találnánk benne, és értelmetlen magyarázatot, ami valójában semmit sem segít.
El sem tudtam volna képzelni, erre soha sem számítottam, soha sem gondoltam volna, szavamat adtam volna, megesküdtem volna, tűzbe tettem volna a kezemet, mindenemet feltettem volna rá. A legnagyobb csalódás életemben, hihetetlen ez az árulás! De valóban legtöbbször nem döbbent meg ennyire semmi. Legbelül nem. Ott ahol minden saját valójában jelen van. Ahol az álarc olyan átlátszó, mint az üveg.
Elhessegetjük a vészjós jeleket, vagy megpróbálunk hamis képzeteket szembeállítani velük, amelyekről ugyan tudjuk, hogy hatástalanok, de elterelik a figyelmünket a valódi veszélyről. Így kedvezünk annak, ami leselkedik ránk. Ugyan nem kell tőle félnünk, mert elfordítjuk a fejünket, és úgy teszünk, mintha nem létezne, de elkezdünk szorongani. Nem ismerjük a félelem forrását, mert nem akarjuk felismerni.

Emlékek nélkül magam vagyok.
Ez a szabadság esélyt nyújt az elzárkózáshoz. Szabad vagyok, mert távol tartom magam az emberektől, és semmi sem kényszerít, hogy keressem közelségüket. Se pénz, se csordaszellem, se szeretet, se dicsőség, se kíváncsiság. Semmi, ami a csendben és a magányban nem talál táplálékra. Ha nem találhatod meg az egyedüllét szigeteit, rabszolgasorsra ítéltettél. Hiába érsz el szellemi és lelki magaslatokat, ha nem élhetsz egyedül, rabszolga maradsz. Talán előkelő, okos, de nem szabad. Ez nem tőled függ. Nem a te hibád. A sors csapása, hogy a világra jöttél, és az élet döntött rabigába. De ha szabadnak születtél, és engedsz a körülményeknek, másokban keresed boldogságod, akkor az már a te vétked és tragédiád. Követi minden lépésedet. Aki szabadon született, méltóságteljes nagyságot kapott ajándékba, mely a koldus remetét a világ urai fölé emeli. Már e világon a holtak kegyelmi állapotába kerül. Hiszen a holtaknak senkire sincs szükségük. A rabszolgát is a halál szabadítja meg nyomorúságától, vágyaitól, nyomorult életétől. A világ urai is halálukkal szabadulnak meg kincseiktől, amit addig gyarapítottak és védtek. A győztesek megszabadulnak a győzelemtől, amire feltették az életüket.
A halál nemesít. A nyomorult testet ünneplőbe öltözteti. A halálban megtalálja az ember szabadságát, még akkor is, ha sohasem vágyott rá. Szabad lesz a rabszolga. Mint egy király, akinek koronájában a legdrágább gyémánt jelenti hatalmát, legyen mégoly esendő, nevetséges, gyenge ember, ha halott, méltóságteljesen emelkedik a magasba. Még akkor is, ha teste meggyötört. A halál megszabadította.

Behúzom a zsalugátereket, becsukom az ablakot. Most én is szabad vagyok. Amióta ebben a szobában felébredtem, ezek azok a pillanatok, amikor örülök, hogy elvesztettem emlékezetem. Emlékek nélküli magányomban megszűnik minden, ami kapcsolatot teremt életemmel, ami ilyenkor úgy tűnik, hogy rabságomnak egyetlen oka. De így a félhomályban, a csendben elviselhető. Gondolkodnom sem kell. Hiába tenném, mert nincs min. Tűnődni a semmin. A semmi, amit nem lehet elképzelni. És mégis van. Az elképzelhetetlen létezik? Ez végképp nem lehet, mert csak a létezővel kapcsolatban vannak elképzeléseink.
Lassan elmerülve a semmiben csak a félelem zavar. Attól tartok, hogy beszivárognak külső hangok, vagy valaki belép a szobába, és megzavarja röpke szabadságom, ezeket az örökkévaló pillanatokat.
Lefekszem az ágyra. Megpróbálom elfelejteni az életet, ami rabszolgasorsban tart. Ha sikerül, nem fáj többet, csak az, hogy egykor fájt. Lehunyom a szemem. Talán soha sem vagyok ébren. Nem tudom, hogy álmodom-e, hogy élek, és amikor álmodom, élek-e. Talán életem és álmaim csak ritkán találkoznak, és akkor egymásba hatolnak és összekeverednek. Talán ezek létem tudatos pillanatai. De máskor kétségek kínoznak. Lehet, hogy csak valaki másnak az álma vagyok?
Amikor gondolkodom, minden olyan abszurdnak tűnik. Érzelmeim idegenek. Ha valamit szeretnék, valami mélyen bennem semmit sem szeretne. Mintha az nem én lennék.
Csak ismeretlen emberekről álmodom. Ha megjelenek közöttük, olyan, mintha valaki oda festett volna. És ha elindulok, úgy érzem, hogy más mozgat egy cél felé, amit nem ismerek, és soha sem szeretném elérni.

Újrakezdés / A köd úgy takarja / az öblöt, mint fehér lepel / az elhagyott nappalit. / Itt otthon voltam! / Emlékeim vitorlájába / kap az idő, / a vásznon összefolyik / a festék, / létem imbolygó / fedélzetére csepeg, / új életet érlel / a deszkákon: / Körülöttem múlik a világ, / szertefoszlik, / mint a köd az öböl felett. / Mosoly csillan a vízen, / fénybe merül a remény, / csak otthonomon rostokol / a szemfedő. Ezt a verset sem én írom, csak mint képeket rögzítem a szavakat. Egymás után.

Tetteimből, gondolataimból és mulasztásaimból szőtt pókháló foglya vagyok. Nem tudom elképzelni, hogy bármi is változhat körülöttem úgy, hogy jelen vagyok, vagy távollétemben, a hátam mögött. Miközben múlik a világ körülöttem, és újak születnek, úgy érzem, már nem vagyok résztvevője, még tanúja sem annak, ami történik. tűnő idő egyre távolodik képpé meredt emlékeimtől. Távol önmagamtól abban bízom, hogy így legalább képeim fennmaradnak. Mintha az ereklyeként őrzött fotókat nehezebb lenne kitörölni, mint a valóságot.

Javaim ott vannak életem szomszédságában. Ténykedésem városából visszahúzódom álmaim fái és virágai közé. Itt otthon voltam. A zöldülő lugasba még visszhangja sem hatol be egykori cselekedeteimnek.
Emlékeim végtelen körmenete elszenderít. Tűnődéseim kelyhéből aranyló bort iszom. Becsukott szemmel kortyolok. Életem tovaúszik a láthatáron. Csak álmaimban emlékszem, mert amikor kinyitom a szemem, nem látok semmit.
A lugas élénk zöldje véremmé válik. Lüktet az élet távoli szívemben. Nem a valóság szült engem, az élet mégis megtalált. Azóta rab vagyok. A félelem tart fogságában, hogy bármikor elhagyhat az élet.
Az eső, mint végtelen mantra, napok óta kopog ablakomon. Tompán pereg. A mennydörgés, mint szerzetesek mély imája, átjár a szobán, olykor úgy tűnik, mintha megpihenne a letakart karosszékekben.
Aki álmokra vágyik, ne ringassa magát illúziókba. Ha végre hajnalban elalszom, összefolynak az érzékek. A gyűlölet úgy ízlik, mint a szeretet. Egybeolvad a világ körülöttem, a színek, a hangok, a kézzelfoghatóak és az elvontak. Életem vitorlása álomhajóvá nemesül.
Vajon hányan meredtek emberekkel zsúfolt, kihalt utcákra? Én is csak itt döbbentem rá, hogy évekig ezt tettem. Ültem Párizsban, Barcelonában, Münchenben, Londonban, Budapesten a kávézók teraszán, és bámultam a bevásárlóutcák vibrálását. A kihalt utca nem azért néptelen, mert nincsenek benne járókelők, hanem azért, mert az emberek üresek.
Érzékeink tudatszintünk szerint változnak. A megértés sokszor az összehasonlításon, az összehasonlíthatóságon múlik.
Valószínűleg önmagamat elsősorban lelki, másokat testi valójukban vizsgáltam. Önmagam testisége csak ritkán tudatosult bennem, másokban a lelket szinte sohasem fedeztem fel. Csak ritkán, nagyon ritkán, ha éreztem a másik szeretetét, döbbentem rá, hogy neki is van lelke.
Korábban többször gondolkoztam azon, vajon hogy lát engem a környezetem. Ma már meddő erőfeszítésnek tűnik ezen rágódni. Valószínűleg ugyanúgy, ahogy én őt vagy őket.

Mint hordalék a kiáradt folyón, úgy úszik fölöttem a város zaja. Forgolódom az ágyban. Fényképeznem kell, gondolom, csak a képekben érzem otthon magam.
Itt az ideje, hogy kavicsokat gyűjtsek, és eljön az idő, amikor el kell dobnom őket. Olykor elég, ha csak egy képet készítek. Elmerülök benne. Megnyugszom. Csend mossa át lelkemet. Olyan szabadnak érzem magam, mintha már nem léteznék. Miért gondolta a Sátán, hogy kísértheti Jézust?
Nem érzékelt élet sodorjon tova a háborgó folyón! Hánykolódj a habokon elfelejtett lombok alatt! Ismeretlen lélek, ragadjanak magukkal a hullámok! Tudat, vigyen az özön, messze távol tőlem!
Lehelete annak, amit soha sem éltem, csak vágyódtam rá, halk sóhaja ábrándjaimnak, távoli moraja mindannak, ami soha sem fordult meg fejemben, menjetek, hagyjatok magamra!
Egyedül szeretnék barangolni életem tengerpartján. Kavicsokat gyűjteni, lelkem kiürült bugyraiba, agytekervényeim kongó labirintusába elrejteni, mint drágaköveket.

« Vissza