Benáresz a kapu

A fantázia a végtelenhez kapcsol. Elképzelem, hogy áttetszően, minden fényt áteresztőn, kitárt karral állok a Mindenség előtt, és egész testem érzi a Legfelsőbb Lényt, mint ahogy a láthatatlan szél megérinti sejtjeimet. Áttetszőségemben szülöm majd meg a hitem, akarattal, szenvedéllyel, daccal, megadással, vággyal. Mert Isten közel van. Az emberek vannak messze.

Vágyódom az akarat, a logika nélküli hitre-ébredésre. Az ösztönök ébredésére, a belső indíttatásra, a belső hang meghallására, a gének szavára, közvetítésére, üzenetére, emlékezetére! A bizonyosságra, a szenvedéllyel átélt, magamon átszűrt igazságra. Minden más csak töredék, zsúfolt, fullasztó törmelék.

Az igazi kincs az, ha a test és lélek egyben van. Mert ez egyszeri, megismételhetetlen csoda. Mulandó és nagyon törékeny. A végtelen, az örökkévaló, az időtlen, az isteni mindig van, volt és lesz. Végtelenül, örök. Az isteni ott van mindenben, mindenkiben. Mindenben, ami van, létezik, élőben, élettelenben és mindenben, ami közte van. Nem kell keresni. Ott van, itt van, bennem is van.

Istent keresni könnyű, mert először ki kell vonni magunkat a forgalomból. Elvágyódunk. Mindenkitől. Mindentől. Istent megtalálni könnyű, mert nem megy sehova. Időtlenül ott van mindenben, mindenkiben, és a mindennek otthont adó térben is. Az a nehéz, hogy a másik emberben meglássuk a lelket, tudatot, az istenit. Az a nehéz, hogy szeressük a másik embert. Legalább egyet. Legalább egyszer. Mert amikor nagyon szeretünk valakit, amikor szerelmesek vagyunk, nem keressük istent. Nem hiányzik. Mert ott van. Ott egyek vagyunk önmagunkkal, a másikkal, a világgal, a létezés csodájával.

Amikor a kristálytiszta tudat állapotában nyugszunk, nem hiányzik semmi, bársonyos belső nyugalmunkban, éber tudatunkban egyek vagyunk az örök létezéssel, magunkkal, a világgal. És a kristálytiszta tudat mindig velünk van, mindig megtalálható, mindig a társunk, mindig megpihenhetünk benne. Napközben minden átmenet nélkül úgy jönnek a benyomások, mint apró áramütések: iszony-megejtő-káosz-harmónia-téboly-fénysugár-iszony-semleges-mocsár-spirituális-irtózat-kiszáradt-virágzó-moszkítók-legyek-trágya-idill-porszürke-rikító–idegen-lélekig ható – és így tovább, újabb és újabb változatokban. Nézek, mintha minden rajtam kívül történne, és csak egy belső nyugodt középpontból figyelném a történéseket. Fürkészném annak az embernek a gondolatait és érzés nélküli érzelmeit, benyomásait, aki én vagyok. Először az iszony hatol át tényleges érzésként. Az együttérzés csak sokkal később ébred fel – amikor már biztonságban vagyok, nem kell épségem miatt ébernek lennem, és átadom magam valami szép gondolatnak, emléknek, látványnak, akkor önt el a sajnálat és a részvét szomorú-keserű szájíze. A hosszú szárazság után az áldott eső milyen borzalmakat zúdít még a fedél nélküli emberek nyakába? Az éjszaka sötétje milyen félelmekkel nehezíti a napfényben is alig elviseltető életüket?

Most még megrémít a gyanú, a mélység örvénye, látomása. Amit az elmúlt hetekben itt átéltem azt sugallja, hogy a legrövidebb út Istenhez a teljes, végső kétségbeesés, a kiúttalanság, tehetetlenség és reményvesztettség bevallása Istennek, a Nagy Csendnek, Lélek-önmagamnak, a ki tudja, milyen nevet felfakasztó Megtaláltnak; Istenem, nem tudom, hogyan tovább.

Faith in God and faith in man. Mathura új templomának kertjében, kőbe vésve áll ez az üzenet. Hinni az ember önmeghaladó teremtő erejében, az emberi összefogás lenyűgöző megnyilvánulásában, a tudás és értékek továbbadásában, hinni az egymásra figyelés és oltalmazás szépségében. Hinni Istenben és az emberben, ez valóban nehéz. A nehéz viszont méltó hozzánk, felemel. De a könnyű is rendben van, mert ha csak egy kicsi rendet teszünk magunk körül, ha csak egy kicsit figyelünk a bennünket körülvevő lelkekre, már az is ima, az is emlékezés, az is megvalósulás, még akkor is, ha nagyon könnyű.

A létezésbe lazulás önfeledt mosolya, a létezésbe vetett bizalom mosolya, Indiában látható, érzékelhető, sugárzó. Talán itt az örökkévalóság tárulkozik fel egy mosolyban. Egyetlen mosollyal minden megbocsátható és felejthető. Egy mosoly hatására megnyílik az ajtó a beszélgetéshez, az együttléthez, erősíti az azonosságérzetet, az együvé tartozást. Mi az úgy nevezett nyugati világban már elfelejtettük ezt a bizalmat. Amikor egy ember áll előttünk, különbözhet bár sok mindenben tőlünk, végső soron ennek az embernek az emberi mivoltával állunk szemben, és ezt a művész csak egyetlen módon fejezheti ki: azzal, ha megmutatja a méltóságát. A méltóság teszi az embert széppé.

Néha az az igaz, ha belefeledkezünk, önfeledten belesimulunk a létezésbe. És ha tudatunk eközben tiszta, és éber, mintegy tanúja az ellazulásnak, az a tökéletes pillanat. A tökéletes nyugalom, a feltöltődés. A felfrissült energiát cselekvésbe kell önteni. Meg kell találni a módját, meg kell találnom a célját, meg kell találnom az alkotó megvalósítást, hasznosítást, továbbadást. Ebben hiszek.

Láttam a pokol mélyülő köreit. De még nem a legmélyebbet. A kunyhók, dobozlakások, ablak nélküli, csak ponyvával fedett viskók vagy a földbe vájt alvóhelyek az élhető nyomor kulisszái. Mintha mindig így lett volna, mintha mindig minden így maradna. Talán könnyebben túlélik úgy, hogy elfogadják. Nincs mit tenni. A sokadik újjászületés után talán másképp lesz, de ez a hit se kínál rövidtávon jobbat, nem ad hamis reményt. Örülni annak lehet, vallják a hinduk, hogy az ember embernek született. Ez ritka kincs, születhetett volna például féregnek, és akkor évmilliók múlva születne esetleg újra emberként, ha tettei révén mindig minden létformában magasabb szintű újraszületést érdemel ki.

Ki kell szabadulni a környezetünkből, az aranykalickából, mert nem az az örökös állapot. Emlékeztetni kell magamat erre nap mint nap, mielőtt belefásulok. Igen, legyen a nyomor, ami naponta körülvesz, újra és újra sokkoló. Ne felejtsem el egy pillanatra sem, hogy másképp is lehet élni.

Nem a guru keresi a tanítványt, hanem a tanítványnak kell megtalálnia a mesterét. És nem a mester ad választ kérdéseinkre. Ő csak segít, hogy megtaláljuk a választ. Számomra most ez az egyik legfontosabb tanítása Indiának. Ne várjam tétlenül a segítséget lelki gyötrelmeimre, hanem induljak el, keressem meg a gyógyír forrását. Bizonyára szükség volt a felismeréshez az eddig megtett útnak is. Néha vissza kell vonulnom és le kell lassulnom, hogy a történtek, látottak lecsendesedjenek bennem, hogy idővel megfogalmazhatóvá váljanak.

A szeretet szót keresem. Egészen pontosan, kiéhezve, vágyakozva, megrögzötten keresem a szót. A vágy – hiány. Rögzítem az igazságot. És persze így olvashatnak regényt a kislányok – gondolom inkább öngúnnyal. Csak a számukra lényeges szavakat kutatják a betűözönben. Táplálékot keresnek. Én is.

Megrémít, hogy régen valamikor azt mondtad, egyszer a hiány is elfárad. Nem értettem mire gondoltál, de újra és újra eszembe jut, mert félek, hogy elfelejtelek, hogy elfelejtesz, hogy minden elhalványodik, eltűnik.

Csendesen szemlélődni. Értékelés, elemzés nélkül. Mégis ott a vágy bennem, hogy szavakban is követni, tapasztalni kell, amit látok. Nem tudom, kinek és miért. De az biztos, hogy van, amit utólag nem lehet leírni, nem lehet visszaadni, nem lehet felidézni. Apró, pici részletek, múló, tünékeny, soha vissza nem térő pillanatok.

Vajon az éjszakák lidércei szülték a koromfekete, világító szemű isteneket? A szegények álmait a gonoszt elűző sokkarú istenek védik? Hinni szeretném. De emlékszem arra a dokumentumfilmre, amit a földrengések és cunamik túlélőiről készítettek. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy elvesztett szeretteik örök hiányától bénultan ültek a megmaradt semmi felett, és csak az elviselhetetlen elviselésének szavait tudták kimondani: amit Isten adott, azt Isten elvette.

Indiában a vagyon tisztességes gyarapítását, megőrzését is tisztelik. Vallásuk nem ígér gyors beteljesülést. A legmagasabb szinten a teljes megszabadulás azt jelenti, hogy nem kell még egyszer végigélni az elkerülhetetlenül fájdalommal, szenvedéssel, betegséggel, öregséggel, halállal járó életet. Nem kell féregként vagy állatként újraszületni, és évmilliókig újra és újra törekedni arra, hogy a következő születés egy magasabb életformában történhessen. Az indiaiak saját sors lehetőségüket látják minden élőlényben. Embernek születni nagyon nagy adomány, mert az összes létező életforma közül, azok sokaságához képest, az emberek száma végtelenül kicsi. Indiában csak akkor hatnak megrázóan a mindennapok, ha újra és újra kiszakítjuk magunkat belőle.

Az emberi létezés és lélek csodája az, amit a létezés tragikumából virágként létrehoz. A végtelen nyomor látványa után, az ember döbbenten ébred tudatára egy virág szépségének, egy művészeti alkotás vagy technikai remekmű csodájának. Mert felfoghatatlan, hogyan tudta kiküzdeni magából a természet és az emberiség mindezt.

A valóság túl gyors. Nincs idő átélni, megnézni, részletekben elmerülni, részleteket felfedezni. Nincs idő megállni, újra lepergetni az eseményt, legalább gondolatban, lassítva, minden pillanat csodáját, mozzanatát észrevenni. Egy-egy elsuhanó mosolyt lélekben újra látni! Érzem, fejben ezt a feladatot nem tudom megoldani. A kaput lelkemben kell kinyitnom.

Én hol találok nyugalmat? Hol mondhatnám el a szavak nélküli imát? Az égre nézzek? A vízre? Magamba? Jó lenne hinni. Jó lenne imádkozni, de nem tudom hogyan.

Benárezben a világ hét csodája közül egy se található, és földünk legszebb városai közé se tartozik. Mégis évezredes örökség, amit nem fizikai erővel, hanem lélekből építettek, teremtettek, és adtak tovább lélektől lélekig. Valami, ami az eszköztelen, tiszta lélekről szól, amit lelkük tart életben, amit az emberek lelkükkel erősítenek meg évezredek óta.

Benáresz, lélekből épített lélekváros. A lélekfolyó partján. A lélekút kezdetén és a végén. Saját lelkem rezdülése is építi, mint mindenkié, aki megfordul itt. Valami megérint, és nem idegen, nem távoli, hanem nagyon közeli. Bennem van.

Az eltávozott lelkek tiszteletére gyújtott tucatnyi apró gyertya pislákol a Gangesz hullámain. A folyam komótosan viszi a fényeket, mígnem a gyertyák végül elmerülnek az éjbe, a halál sötétjébe, sejtelmes csillogással, magukba zárva a pillanatot. Az örök reménysugarat. A halál nem a vég. Egy másik létformában minden folytatódik, a lét olyan, mint a Gangesz, feltartóztathatatlanul hömpölyög.

A magányos, tiszta, lágy hang, ének-ima feloldotta, elűzte belőlem a félelmet, a hangok legbelül összeértek minden rezdülésemmel. Már tudom, hogy a hiány, vágy, remény, magány nevet ad, nevet keres a Megnevezhetetlennek.

Hogy talál haza a lélek? A valakivel való lélek-kapocs a legerősebb, ami hazahívja, visszavezeti az embert a világ végéről is. Aminek hídján visszatalálunk. Aminek hídján, visszatalálok. És a messzeségből kincsekkel megrakodva térek haza. Tapasztalat, lélek-kincsekkel, amik élni segítenek, amik szeretni segítenek, amik talán másoknak is segítenek. Alvó érzések ébredeznek bennem, alvó gyökerek, hívó szavak…már tudom, már tudom, hogy a lélek hazatalál.