Az óceán felől sós párát hoz a szél. Mélyen magamba szívom a jódos levegőt. Ismét érzem számban a könnyek ízét. Ahogy az intenzív osztályon, amikor magához tért a fiam.

– Hol van anya?

Ez volt az első kérdése.

– Hol van? Miért nincs itt anya? – suttogta, amikor meglátott. – Hogy lehet, hogy nincs itt az ágyamnál? Csak nincs valami baja?

Most légy okos, szürkeállomány! Most segíts, agyam, segíts nekem, aki nem is tudom, hogy te vagy-e vagy én vagyok?!

– Felelj, apa!

Megrendültem. Nem szokott apának szólítani.

Az egy hétig tartó mesterséges lélegeztetés kikezdte a hangját, a suttogása is alig hallatszott. Megpróbáltam elmondani, hogy mi történt. Utaltam a szívbetegségére, és arra, hogy egy ideig jól alakult minden. Csak beszéltem, csak beszéltem. Én, aki büszke vagyok arra, hogy a legösszetettebb gondolatokat is közérthetően és röviden meg tudom fogalmazni, csak beszéltem összevissza. Mintha attól tartottam volna, hogy ha kimondom a végsőt, a visszavonhatatlant, akkor valóban megtörténik. Nem kellett kimondanom. Azt hiszem, megértette, felfogta az igazat: sírt. A menyasszonyával együtt átöleltük. Elaludt.

– Hogy van anya? – kérdezte suttogva, amikor este ismét meglátogattam.

Újra elmondtam elölről. A szívinfarktus. A nappaliban összeesett. Tudta, a fiam is tudta, hogy bármikor bekövetkezhet. Kerültem a „hirtelen”, „váratlan” kifejezéseket.

– De hogy van most? – kérdezte újra. Megerőltette magát, hogy jobban lehessen hallani.

Részben megértette, mi történt, de nem fogta fel, nem akarta felfogni a megmásíthatatlant, a véglegest. Elmondtam az egészet még egyszer. Végül, négy hónappal később, harmadszorra is el kellett mondanom. Egy másik intenzív osztályon, a barcelonai egyetemi klinikán.

Órák óta ülök ebben a kávézóban, a szikla peremén. Mint egy vadászlesről bámulom alattam a végtelen vizet. Múlatom az időt. „Megpróbáljuk agyonütni az időt, de senki nem akar meghalni” – mondja egy francia közmondás.

Azért ütjük el az időt, gondolom, hogy ne kelljen foglalkozni a halállal. Szeretnénk lerázni magunkról, hogy ne érezzük, ne korlátozzon többé. A halál időnk tulajdonképpeni határa. Aki szembenéz vele, az tudatosan érzékeli az időt. Ha kiiktatjuk a halált, meghal az idő.

A születés és a halál az időnk kerete. Születésünk óta ketrecbe vagyunk zárva. Ezért vizsgáljuk mindegyre a véges időt. Határain belül van az élet, számomra az egyetlen valóság. Olyan, mint a képzelőerőm által létrehozott kép a fehér falon. Ami a kereten belül van, felfogható. Ami a képkereten kívül fehérlik, ismeretlen, felfoghatatlan. Az űr. A kép a falon a külső keret. De lennie kell egy belsőnek is, mivel az idő bennünk ketyeg. Ezt az érzelmek és érzések formálják. Szemben a külső kerettel, ebben elmosódott, életlen a kép.

Mindkettőnek helyt kell adni. Néhány kutató önteltségből az emberi tapasztalás elemzése során a külső keretet előnyben részesítette a belső kerettel szemben. Pedig a két keret egyenrangú. Magamat belülről és kívülről egyaránt szemlélnem kell, és ezt csak úgy tehetem, ha egyik nézőpontot se tartom fontosabbnak a másiknál.

Mint tudós felismertem, hogy számomra az egyetlen valóság én magam vagyok, és az egyetlen valós világot érzékelésem közvetíti nekem. Objektív tudomány segítségével próbáltam mindenekelőtt saját világomat, belső keretemet megismerni. Gyökeresen más megközelítés ez, mint a múlt századok tudományos szemlélete. Elődeim inkább a külső világ törvényeivel, a természet struktúrájával foglalkoztak. A konferencián tegnap elmondott beszédem mindegyre ráül gondolataimra. Évek óta ugyanazt hajtogatom. Azért jöttem Tangerbe, hogy beszéljek valamiről, amit életem már megcáfolt? És azáltal, hogy korábbi meggyőződésemet felöklendezem, viszszatérek abba a világba, amelyről azt hittem, hogy kiszámítható? Olyan, mint egy többismeretlenes egyenlet?

Az elmúlt év arra tanított, hogy szemléletem nem helyes. Tudniillik nincs objektívebb az álmaimnál. És semmi sem személyesebb, mint önmagam tudata. Ebből a két valóságból kiindulva próbálom most létrehozni az új keretem. Csak az évtizedek alatt világos rendszerbe állított gondolataimtól kell megszabadulnom.

Mi az idő? Mi a tér? Mi az energia, mi a létezés ősoka? – írom a jegyzetfüzetembe. Majd fellapozom korábbi feljegyzéseimet. Ugyanazok a kérdések újra és újra. Nincs válasz, csak kérdőjelek.

2.

A müezzin déli imára hívja a hívőket: „Allahu Akbar, Allahu Akbar” – hallom. Nem mozdul körülöttem semmi.

Ülök Afrika kapujában. Újabb és újabb kérdéseket teszek fel. Azzal biztatom magam, hogy egyszer majd minden kérdésemre választ is kapok.

Az összes elméleti megfontolás ellenére mindig a konkrétumot keresem. Ha a keretről mint metaforáról gondolkodom, akkor az csak azért érvényes, mert létezik a tényleges külső keret, amelyből az adott kép leszűrhető. A külső és a belső világot egy kapu köti össze. A kapu, amelyet csakis a keret tesz kapuvá, a nyugati tudomány egyik korai dokumentumában döntő szerepet játszik: Parmenidész Természetről című tankölteményében.

Tanárom és atyai jóbarátom, Szentgotthárdi János hívta fel a figyelmemet erre a nagyszerű műre, amelyből kiderül, hogy a vélt ellentétek feltételezik egymást. Koegzisztensek, mint a kéj és a fájdalom, amelyek külön-külön nem fordulnak elő.

Professzorom szerint Parmenidész tankölteménye tartalmaz még valamit. Rejtett jelentést. Egyszerű: ő az egyetlen férfi, az egyetlen hím a történetben. A Parmenidész előtt feltáruló kapu a nemi közösülést szimbolizálja. A férfiak a kéjes behatolás során jutnak el a felismeréshez. A Parmenidész-féle képben a nők ellenőrzik a megismeréshez vezető utat, ők nyitják ki a kaput, tehát már eleve a tudás birtokában vannak.

„Igen ám, de hogyan jutottak a megismerés birtokába?” – kérdezte professzorom, amikor Parmenidészről tartott előadást.

Szentgotthárdi János apám helyett apám volt. Talán egyetlen jó barátom. Úgy irányította életem, hogy észre se vettem. Csak halála után döbbentem rá, hogy mit jelentett nekem. Hónapokig úgy tűnt, mintha célját veszítette volna életem. Aztán újra elolvastam a könyveit és az előadásairól készített feljegyzéseimet. Így próbáltam helyettesíteni beszélgetéseinket.

Előttem az Atlanti-óceán. Lilákkal, vörösekkel játszó tükör. Számomra most ez a keret. Ez az egyetlen valóság – hajtogatom magamban. Addig nézem, amíg megszűnik körülöttem minden.

Peregnek a lusta percek. Bámulom a vizet. A Café Hafába menekültem emlékeim elől. Önmagam elől? Csak néhány percig sikerül a sima vízfelületet figyelnem. Az asztalok körül sündörgő macskák elvonják a figyelmemet a keretről. A keretről, amelyet magamnak teremtettem.

Mintha csak azért lennének itt, hogy megzavarják tűnődésemet.

A teraszon lebzselő fiataloktól remélnek ennivalót? Hiába. Az asztalokon csak üvegpoharak láthatók. Fenekükön még van egy kevés tea. Benne méhek úsznak. Némelyikük megpróbál kimászni. Mindegyre visszacsúsznak a folyadékba. A síkos üvegfal a keretük. Ahonnan nincs kiút. Csak a halál, a mindent elfedő sötétség szabadíthatja meg őket fogságukból.

A hosszú szárú hasispipák körbejárnak, a fiatalokra lassan leereszkedik a mesterséges mennyország. A kihűlt mentatea fölött dongnak a méhek. Végül beleesnek a teába anélkül, hogy a legcsekélyebb reakciót is kiváltanák az óceánt fürkésző fiatalokból. Egy hátsó helyiségben, a WC mellett két férfi nagy műgonddal állítja elő azt a csodaszert, amely feltárja az utazni vágyók előtt a kapukat. Egyikük kiválogatja, gyors mozdulatokkal apróra vágja a leveleket. Egy pillanatra sem emeli fel a fejét. Néhány vendég gyékényen üldögél, háttal a falnak. A tengert nézik, a Gibraltár sziklatömbjeivel összemosódó felhőket. Innen olyan, mint az előttünk lévő élet. Néha tisztán látható, karnyújtásnyira tornyosul előttünk. Éles kép. Majd párába burkolózik, csak sejteni lehet. Máskor felhő fedi. Láthatatlan, megközelíthetetlen. És mégis ott van. Mint a vágy, amely úgy lappang bennünk, hogy még a tárgyát sem ismerjük. A kávézó teraszán a fiatalok a szürkületre várnak, a Spanyolország felől felvillanó első fényekre. Szemüket még akkor is a távoli ígéretre szegezik, ha alig pislákolnak sugarai.

Amikor először találkoztam velük itt a kávézóban, azt hittem, valami titkos szertartásba csöppentem. Csak később, amikor beesteledett, jöttem rá, hogy mit néznek ezek a marokkói fiatalok. Álmaikat, vágyaikat fürkészik a túloldalon. Ezek a fények olyanok, mint a végtelen tengeren hánykolódó lélekvesztő pislákoló lámpásai. Elhatároztam, hogy én is velük együtt fürkészem a jövőmet. Így lett számomra a tenger a keret. A keret, amelyből az új életem fakad.

Mindenki hallgatásba burkolódzik és feszülten figyel.

Tán ma este megjelenik. Szólni fog hozzájuk, el fogja énekelni a tengerbe fulladt férfi dalát, azét, aki a Gibraltári-szoros fölött csillaggá változott. Mindenki egyetért abban, hogy Őt soha nem szabad néven nevezni. Aki kiejti a nevét, elpusztítja, ezzel kihívja a sorsot maga ellen. Szótlanul méregetik egymást. Ki-ki elmerül a saját álomvilágában, és az asztal alatt összeszorítja az öklét. Csak a kávézó tulajdonosa és pincérei nem vesznek részt a színjátékban: diszkréten készítik az italokat, felszolgálják, serénykednek a teraszokon ülő vendégek között, anélkül hogy zavarnák őket álmaikban.

A fiatalok a külvárosi negyedekből jönnek, csak annyi pénzük van, hogy megigyanak egy teát és elszívjanak néhány pipányi hasist. Van, aki hitelre fogyaszt. Cédulán tartják számon az adósságot. Szótlanul ülnek, mintha összebeszéltek volna. Különösen a napnak ebben a szakaszában, ebben a kényes pillanatban, amikor egész lényükkel a távolra koncentrálnak, a tenger tükrének legkisebb rezdüléseire, a kikötőbe befutó rozoga bárkák zajára. Néha úgy tűnik, fülelnek, mintha a távolból üzeneteket várnának. Majd egymásra néznek. Szempillájuk sem rezdül. Eljött a pillanat. Megjelenhet, akit napok, hetek óta várnak, hogy felfedje titkát. Baudelaire sorai jutnak eszembe: „Vidámság angyala, tudod, mi a szorongás, / az önvád, szégyen, az unalom, rémület, / s a lidérces vad éj, amikor szívedet / mint papírt gyűri és markolássza a romlás?”

A tiszta, mélykékké váló ég tükröződik a tükörsima vízen. Csönd ül a kávézóra, csönd az arcokon. Talán majd most: a csodálatos, névtelen angyal fellebbenti fátylát, és megmutatja az arcát!

Tanger a költők városa. Jack Kerouac, Paul Bowles, Tennessee Williams, Truman Capote legendás otthona. A mítoszé: Antaiosz, Poszeidón fia alapította. A legenda szerint Herkules itt tépte szét a földet, így keletkezett a Gibraltári-szoros. Nézem a túloldalt.

A vörösek eltűntek.

« Vissza