Részlet

Egy másik élet. Amilyet sosem éltem. Sokat tudok róla, de nem ismerem. Ha zsákutcába jutottam, vágyódtam utána, de kipróbálni nem volt erőm.

Ott kellett volna hagynom mindent, ami amúgy is elveszett, gondoltam. Vártam azt az összetéveszthetetlen érzést, amelyet a kaland előszele vált ki gyomorszájam tájékán. Valahányszor nagy tétet készültem feltenni az asztalra, egy pillanatra megálltam. Olyankor elfogott az ünnepélyes bizsergés, ami elválasztotta a mindennapokat a rám váró kihívástól. De azon az estén még a kitűnő vörösbor társaságában sem tudtam felidézni ezt az érzést. Íz, szomjúság és mámor nélkül meredtem a lányra a vastagon gomolygó cigarettafüstön keresztül. Sugárzó arccal karnyújtásnyira lebegett.

A gyertyafény úgy táncolt előtte, mintha üvegfalon tündökölne. Körülöttem fehér, vörös forgatag: ének, üvöltözés, harsány kacaj, kurjongatás sűrűsödött kibogozhatatlan és áthatolhatatlan háttérzajjá. A sokféle hang eggyéolvadt, s a nyelvek bábeli zűrzavarában nem akartam megfejteni azt, amit hallok . Az sem zavart már, hogy a székemet másodpercenként lökdösik. Mintha üvegbúra borult volna fölénk, amely alatt nem létezett senki más, csak a lány és én. Úgy lépett be, mint a gyerek, aki eltévedt az erdőben. A fehérbe öltözött, piros nyakkendős, részeg férfiak, a méhrajként nyüzsgő tömeg ügyet sem vetett rá. Bakancsában, zöld térdnadrágjában, pólójában és hátizsákjával hajótöröttként hánykólódott a fehér-piros hullámokon. Parányi asztalnál ültem egy sötét sarokban. Én is kiríttam a csődületből, magam sem viseltem még a kötelező ünnepi színeket, az egyenruhát. Két idegen, két bizonytalan ember a forgatag közepén. Az „El Chupinazo”, a rakéta napján, a San Fermín ünnepségek kezdetén érkeztem Pamplonába. Ültem a füstös kocsma zsivalyában . Már a második üveg Vega Siciliánál tartottam. A rozsdavörös bor, mely Ribera del Dueroból, Spanyolország legjobb borvidékéről származik, könnyen elbódítja a gyanútlan embert. De nem éreztem mámort. Már sok mindenen túl voltam. És még sok mindenen innen.

Amikor találkozott a tekintetünk, intettem neki. Mintha ré g ismerném, vagy már megálmodtam volna ezt a helyzetet, és tudnám, mit kell tennem. Hálásan mosolygott, bizonytalansága – amely a rövidlátókéra emlékeztetett – elszállt. Leült az asztalomhoz. Laura vagyok, mondta. A hangsúlyból azonnal kiderült, hogy Németországból jött. Smaragdzöld szeme sugárzott. Ahogy az elszántaké, az erős akaratúaké, akik habozás nélkül belevágnak abba, ami fontos számukra. Találkoztam már ilyen tekintettel, de annak éles volt a fénye, mint a lézersugár. Laura nagy szemében lágyabb fény csillogott, melegebb, mintha pára könnyű fátylán keresztül érkezne.

Egyszerre elfogott a bizsergés. Nem tudtam, hogy mikor kezdődött és mióta pezsgett gyomorszájam körül. Talán azért nem vettem észre, mert nem hasonlított a korábban bennem oly sokszor feltörő érzésre. Ilyen tehát az „Encierro”, a bikafuttatás izgalma – gondoltam. Ma sem tudom, miért döntöttem úgy, hogy másnap ott rohanok magam is az őrjöngő tömegben a bikák előtt. Ahogy azt sem tudtam, korábban miért ugrottam le gumikötéllel a hídról, miért vetettem le magam ejtőernyővel a hátamon háromezer méter magasból, miért másztam sziklákra, száguldoztam nyomasztó éjszakákon háromszázzal az autópályákon és a Pireneusok nyaktörő szerpentinjein. Tanársegéd az eichstätti katolikus egyetemen, tudtam meg Laurától. A történelemtudományok tanszékén dolgozik. Szent Jakab zarándokútját járja, azt,amelyik itt a kocsma mellett keresztezi a dübörgő bikák útvonalát. Lám, a „Tejút” – így nevezte a zarándokutat – találkozik a bikák csillagképével, gondoltam, de nem szóltam arról, hogy mire készülök. Zarándoklat. A szót ismertem, a tartalmát nem. Soha sem gondolkodtam azon, mit is jelent. Kortyolgattam a málladozó tégla színéhez hasonló, bársonyos vörösbort. Megkóstolta. A bor mellé párolt zöldséget, manestrát rendeltem. Neki is hozattam egy tányért. Nem mondott semmit, csak titokzatosan bólogatott. Megfejtem a titkát – gondoltam. Jakab két bátyjával, Jánossal és Péterrel együtt ott volt a Táborhegyen az Úr színvallásánál, magyarázta. Sejtettem, hogy bibliai alakokról van szó, de nem ismertem a Szentírást, így csak szaporán bólogattam és falatoztam a párolt zöldséget. Az apostolok közt az első vértanú volt, mondta. A sírjához pedig máig zarándokolnak, foglaltam össze magamban, s bekaptam egy darabka articsókát. Hogy találták meg a sírt, kérdeztem gyorsan, mert úgy éreztem, nem kell minden részletet ismernem. Felkészült volt, valóságos kiselőadással lepett meg. Az ereklyére a XI. században úgy bukkantak rá, hogy a csalitosban, amely az elfeledett sírt benőtte, éjszakánként gyertya reszketeg fénye világított. Neki, pillantott rám mosolyogva, jobban tetszik az a változat, amelyik szerint egy csillag mutatta meg a helyet: Campus Stellae. Az égi jelek nyomra vezették a régi püspököt, aki hatalmas templomot építtetett a megszentelt földdarab, a sír fölé. A csillag állítólag Nagy Károlynak is megjelent, hogy templomépítésre serkentse. Santiago de Compostela, mondtam halkan, és a lány szemébe néztem. Nem tudom, az emlékezet miféle titkos bugyrából merült fel, de jókor érkezett, így azt is hozzátettem: a Nyugat Jeruzsáleme. Fényes, meleg szemével rám pillantott, bólintott. Jeruzsálem és Róma mellett az európai középkor leghíresebb búcsújáró helye.

Átvillant agyamon, hogy holnap éppen itt, az Estafeta kanyarban rohanok majd hanyatthomlok a bikák előtt. A kocsmával szembeni oldalon kell levágnom az éles kanyart, mert a súlyos állatok mindig megcsúsznak itt a kockaköveken – így mutatták a tévében –, és nekivágódnak a kocsma falának. Sokan meghaltak már ebben a kanyarban, gondoltam. Vajon ez lesz-e az én vesztőhelyem is?

A lány, Laura, közben könyvet halászott elő a hátizsákjából: „Halála után éjjeli időn – olvasta – az ő szent tanítványai ragadták el ő mestereknek testét és hajóban szerezvén, Galícia országban viteték Szent angyalnak vezérlése mellett. Hol ott vala egy királyné asszony, kinek Luppa vala neve, kinek mikoron hírré tették volna, helyt kérvén temetésre, ő az ő kőpalotáját szent egyházzá szentölteté, és nagy gazdagsággal megékesöjté.”

Előttem táncolt a gyertyaláng, benne futó időből néhány kísértet, lecsukott szemű, kihült árnyék. Meghatódtam emelkedett gondolataimtól. Olyan idegenek voltak, mintha más gondolatai lennének. Érdekel a lány – próbáltam megfejteni a költői fordulatot. Kevés verset ismerek. Néhányra emlékszem csak. Azokra, amelyeket apám szavalt mindegyre. Talán egy elszenderült vers sorai ébredtek fel bennem? Vajon miért? A gyertya lángján keresztül fürkésztem a lányt.

Jobb tenyerén tartotta a könyvet, mint törékeny kincset. Bal kezével, a lapok alsó csücskét érintve, hátulról visszafelé lapozott. A kocsma előtt petárdák robbantak, a tömeg őrjöngött, néhányan kezüket a magasba tartva ugráltak, üvöltöztek. A zsivalyban alig hallottam a lány hangját. Közelebb hajoltam. Laura nem vett tudomást a zajról, önfeledten folytatta: „A hagyomány szerint a Szent koporsóját kísérő tanítványok egyikét vagy a legelső zarándokok valamelyikét útonállók támadták meg, ezért bemenekült az óceánba, ahol csaknem odaveszett. Amikor végre sikerült kimásznia a partra, társai meglepve látták, hogy kagylók borítják a testét. Azóta is a kagyló a zarándokok szimbóluma.”

Még közelebb hajoltam hozzá az asztal fölött, és pólójának gallérjára pillantottam. Egy aprócska, finom ékszer volt odatűzve: kagylóhéj, benne vörös kereszttel. Szép lány volt, ovális arcú, s bár valójában nem tudom, mit takar a kifejezés, akkor az jutott eszembe, hogy nemes vonású. Vállig érő, selymesen csillogó, hosszú gesztenyebarna haja tette teljessé a portrét. A Mona Lisa jutott eszembe, de rögtön el is hessegettem a gondolatot, mert részegen azt mondtam egyszer – talán hogy megbotránkoztassak valakit, akinek ma már a nevére, a vonásaira sem emlékszem –, hogy Leonardo titokzatos mosolyú hölgye transzvesztita volt.

Hogy időt nyerjek, bekaptam egy spárgát és egy csípős paprikát. Mire megtöröltem a számat, összeszedtem magam és megkérdeztem, amit már a beszélgetés elején meg akartam kérdezni: Honnan jön a fény, a bölcsesség, a varázs? Úgy nézett rám, mint aki azon gondolkodik, hogy lehet-e őszinte.

– A hitből fakadó szeretet – mondta végül, és megrántotta a vállát.

Úgy nézhettem rá, mint aki távcsőbe mered és minden erejével megpróbálja megfejteni azt, amit közel hozott a lencse. Pillanatra nagyanyám képét láttam. Megsárgult fényképről jóságosan, tisztán néz rám. „Hitbuzgó asszony volt” mondta apám, ha a gyerekkoráról mesélt. Olyankor mindig fel akartam tenni neki azt a kérdést – nem tudom, hogy miért, de soha sem került rá sor –, ami ott, Pamplonában kicsúszott a számon:

– Az mit jelent?

Abban a pillanatban megbántam. Úgy éreztem, hogy ezzel az elkapkodott kérdéssel elárultam tájékozatlanságomat hitbéli ügyekben. De ő látszólag nem vett észre semmit.

– Sokat – mondta. – Többek közt a valódi szabadságot.

Zavaromban benyúltam a zakóm belső zsebébe és kihalásztam egy kis rubinkeresztet. Gyerekkoromban házunk padlásán találtam nagyanyám kacatjai között. Ott lapult a leánykori fényképei, a megsárgult levelek, vonatjegyek és képeslapok között egy papundekli dobozban. Ha kockázatos útra indultam, magammal vittem, egy kicsit a kabalámmá lett. Tenyeremen tartottam. A gyertyafény játszott rajta.

Ezt végképp nem tudom, hogy miért tettem. Talán meg akartam jutalmazni a lányt – úgy, ahogy már többször, gondolkodás nélkül megajándékoztam valakit, aki jót tett velem – azért, mert válaszolt egy kérdésre, amely addig nem volt olyan fontos számomra, hogy elgondolkozzam rajta. Vagy hogy valakitől megkérdezzem.

– Magánál jobb helyen van – mondtam, és átnyúltam az asztalon.

Sokáig nézte. Kinyújtott karom megremegett. Koncentrálnom kellett, hogy ne reszkessen a kezem. Egy izzadtságtól és pezsgőtől bűzlő fickó elszédült, és a vállamba kapaszkodott. A kereszt az asztalra esett. A pohár feldőlt, a vörösbor kifolyt, s a vérvörös folt feltartóztathatatlanul futott, gyorsan terjeszkedett a fehér terítőn a kereszt felé. Mielőtt elérte volna, a lány felkapta. Közben én megtámasztottam az óriást, aki zavarában érthetetlenül makogott, és a cigarettahamut porolgatta a vállamról. Nem törődtem vele. A lányt figyeltem, a szememmel biztatva, kicsit talán a fejemmel is bólintva, hogy tegye csak el.

– Bérmáláskor kaptam keresztet először és utoljára – mondta csendesen. A kocsma zajában alámerültek szavai.

Azt mondtam, csak addig tartsa magánál, amíg ismét találkozunk. Ha akarja, akkor majd visszaadja, és hozzáfűztem: – München nincs messze Eichstätt-től.

Felhúzta a szemöldökét és mosolygott. Értette, hogy azt mondtam ezzel, ettől a forgatagtól távol, valahol nagyon távol szomszédok vagyunk.

Nemsokára véget ér a kalandom, gondoltam. Futhatnék a bikákkal holnapután is, azt követően pedig akár a hét minden napján, de ezt bőven elég egyszer is megtenni. Legkésőbb negyed kilenckor mindennek vége. Talán elkísérhetném.

– Egyedül járja az utat? – kérdeztem.

Bólogatott, miközben a keresztet lassan becsúsztatta pólójának zsebébe, a melle fölé.

– A Caminót csak egyedül lehet bejárni – mondta elgondolkodva. – A társaság elterelné az ember figyelmét a legfontosabbról. Köszönöm a keresztet – fűzte még hozzá, és kezét bizonytalanul a mellére tette. – Jövő év nagypéntekén Santiago de Compostelában leszek. Elviszem a keresztet magammal. Talán majd ott visszaadom.

– Olyan sokáig gyalogol?

– Nagypéntek jövő áprilisban van – nézett rám tanítónénisen. – És Compostela innen hétszáz kilométerre.

Ismét megbuktam. Nem tudok mit kezdeni ezekkel a sátoros ünnepekkel.

– Idén Burgosig megyek. Jövőre folytatom.

– Igen, az egyetemi vakációk – mondtam, mint aki végre olyasmiről beszélhet, amihez ért.

– Az idén azért indultam júliusban, mert részt szeretnék venni a holnapi San Fermín körmeneten – mondta és közben a mellettünk dülöngélő piros nyakkendősökre mutatott.

– Miért, ők is oda mennek? – kérdeztem, mintha nem tudnám, hogy a köröttünk zajongó férfiakkal, ezekkel a nagyhangú és jókedélyű cimborákkal fogok együtt loholni a bikafuttatáson.

– Nem hiszem. Ha így folytatják, a körmenet alatt részegen fekszenek majd az ágyban. A nyakkendőjükre utaltam. Pamplona első püspökét, San Fermínt a III. században a rómaiak lefejezték. Erre, az ő sebére emlékeztet a piros nyakkendő.

Legalább tudom, mi lobog a nyakamban holnap, amikor szaladok a bikák előtt, gondoltam.

– Miért indult el erre az útra?

– Mert szeretném megtalálni a kezdetét.

– Azért kutyagol hétszáz kilométert? Azért sebzi véresre a lábát, gyalogol innen az út végéig, hogy ott a végén megtalálja az elejét?

– Nem innen indul a zarándokút, hanem Saint Jean Pied de Portból, innen nyolcvan kilométerre. De nem erre gondoltam. Engem nem az út materiális eleje és vége érdekel.

– Aha – bólogattam, mint aki érti, hogy nem ért semmit.

– Nem próbálja meg? – kérdezte lágyan és talán azért, hogy rávegyen, elkezdett mesélni: – A zarándokúthoz rengeteg legenda fűződik. A legtöbb történelmi tényeken alapszik. A XIV. század végén magyar zarándok érkezett Pamplonába. – Úgy nézett rám, mintha tudná, hogy honnan származom. Szemem se rebbent. Nem akartam magamról beszélni. Viszont bosszantott, hogy kiejtésemen még ennyi idő után is érezni, hogy magyar vagyok. – Vasba verve tette meg a hosszú utat. A hátán egy lantot hordott. Amikor a püspök hírét vette, magához hivatta. A zarándok elmondta, hogy Zsigmond király udvari zenésze. Szörnyű bűnt követett el. Arra ítélték, hogy megbilincselve vezekeljen Szent Jakab sírjáig. A püspök megkérte, hogy játsszon. Olyan mesterien pengette meg a lantot, hogy a püspök jó vacsorát, szálláshelyet és néhány ezüstpénzt adott neki. Hónapokkal később, amikor visszatért Santiago de Compostelából, felkereste a püspököt, hogy megköszönje a segítségét. A jóakarója azonban addigra meghalt..A zenész leborult a sírjánál, imádkozott, majd játszott hangszerén. Ekkor a bilincsek lepattantak csuklójáról és bokájáról. Sok csodával találkozik az ember az úton. Ha odafigyel, néhányat meg is fejthet – mondta a lány befejezésül. Bólogattam, de nem tudtam, hogy mit mondjak. Talán észrevette és hozzáfűzte: –„Humilitastua per quam non prevaleo adversumte” a felismerésben az alázat segítene – fordította le nyomban . Érezte, hogy még jobban összezavarodom.

– Tudja… – kezdtem bele, aztán megálltam. Lehetek őszinte? Miért ne, hiszen nincsen tétje, gondoltam, majd így folytattam: – Tudja, egy reklámügynökség kreatív igazgatója vagyok. Alkotóképességem, tehetségem gyümölcsét – igyekeztem a gyümölcs szót úgy hangsúlyozni, hogy ne tűnjön túlságosan komolynak, amit mondok –, egyszóval a kreativitásom eredményét Németország-szerte megcsodálhatja. A legtöbb német naponta belebotlik valahol. Rádióban, televízióban, újságokban, óriásplakátokon. Mindenütt látnak engem, anélkül hogy tudnák, ki vagyok. Megbecsült tagja vagyok a müncheni társaságnak, a high societynek. Megvalósítottam az álmaimat, még azokat is, amiket fiatal koromban el sem tudtam képzelni. Mindenem megvan, amiről csak álmodhatok, egészséges vagyok, és állítólag egész jóképű. Független vagyok, még gyerekem sincs…

– Maga boldog ember! Akkor mégis mit keres? – kérdezte olyan ártatlanul, hogy meglepődtem.

– Egy másik életet, amit nem ismerek, amit sohasem éltem – szakadt ki belőlem egy lélegzetre.

Éreztem, hogy abba kéne hagyni a beszélgetést. Sokat utaztam, korán kelek, holnap meg kell birkóznom a bikákkal. Most nem küszködhetek önmagammal. De nem mozdultam. Ismét észrevettem a lány szemében azt a tündöklő, bársonyos fényt.

– Holnap elkísérem egy darabig, ha nem zavarja – mondtam olyan váratlanul, hogy magam is meglepődtem a szavaimon.

Nem választolt rögtön, csak nézett.

– Hozott magával túracipőt? – nézett az asztal alá, a lábamra.

Minek? Minek hoztam volna? Sok minden vagyok, de turista nem voltam és nem leszek soha. Én vagy ott élek valahol, vagy vendég vagyok. Turista, látogató soha. Miközben mindez végigfutott az agyamon, nem mondtam semmit, de azért bólintottam, magamban pedig azt gondoltam, jó lesz az a cipő is, amiben futok.

Ha ugyanolyan unalmas Pamplonából kijutni, mint amilyen befelé volt, akkor jól jön a társaság, fűzte hozzá. Kilométereken keresztül panelek között, ipari negyedeken át nem túl szórakoztató. Laura útikalauzában kerestünk egy helyet, amit mindketten könnyen megtalálunk. A Szent Miklós-kapura, az egyik régi városkapura esett a választásunk. A zarándokút mellette halad el, a szállodámtól csak néhány percre van.

Egy darabig még üldögéltünk a kocsmában, aztán fizettem, és kisodródtunk az egyre lelkesebb és egyre részegebb emberekkel együtt az utcára. Mire észbekaptam volna, már haza is kísértem.

– Tehát találkozunk a San Nicolausnál – búcsúztam tőle a zarándokszálló kapujában. – A körmenet után, délben.

Nem szólt, csak mosolygott, aztán búcsúzóul felemelte a kezét, és intett. Éjfél is elmúlt már, de az utcák zsúfolásig voltak. Mindenütt fehérbe öltözött piros nyakkendős férfiak nyüzsögtek. Néhányan a járdán hevertek. A kocsmák mind nyitva voltak, dübörgött az élet. Taxit nem találtam. Átvágtam a téren, elhatároztam, hogy gyalog megyek haza. Fáradt voltam és törődött. Sűrű nap volt, a Chupinazo, a nyitó ünnepség végtelenül hosszú, zajos és szagos kavalkádja. Zúgott a fejem, mint amikor gyerekkoromban egymást követően húszszor fizettem be a hatalmas falusi körhintára. A szűk utcákban néha utat kellett törnöm magamnak. A dülöngélő fiatalok helyenként áthatolhatatlan piros-fehér falként hömpölyögtek, ugyanúgy, mint délben, a városháza előtti téren. De akkor még patyolat fehéren világított a fehér pólójuk. A piros nyakkendőket a magasba tartották, és teli torokból üvöltötték: Viva San Fermín! Gloria San Fermín! Pontosan tizenkét órakor lőtték ki a rakétát a városháza erkélyéről. Akkorát durrant, mintha utasszállító repülőgép szállt volna fel. A robbanás egy pillanatra elnyomta a több ezer ember üvöltését. Szinte ugyanebben a pillanatban előkerültek az óriási pezsgősüvegek, repültek a dugók. A magasba lövellt az olcsó, bűzös lőre. Tojásokat, festékkel töltött zacskókat, színes ételport szórtak a magasba. Pillanatok alatt pezsgő itatta át mindenkinek a ruháját, és nagy, színes foltokban ételpor, tojás, meg festék éktelenkedett a trikókon és a fehér nadrágokon. Elkezdődött a hét napig tartó fergeteges parti, a hatalmas kavalkád. Az ünneplők között egy sötét csoport körvonalai tűntek fel. Mintha fekete papírból vágták volna ki, úgy sötétlett a lámpafényben a fehérbe öltözött emberek között. Közelebbről láttam, hogy sisakos katonák egy hordágy fölé hajolnak. Rajta egy mozdulatlan test. A bikafuttatáson lehelte ki lelkét? – ugrattam magam. Még el sem kezdődött az őrület és máris megháborodtam – gondoltam, amikor megálltam a szoborcsoport mellett.

Ahogy a körülöttem tülekedők között átverekedtem magam, éreztem, hogy még mindig ugyanabban a ruhában vannak, amiben délelőtt. A pezsgő bűze elkeveredett az ételpor émelyítő, édeskés, s az izzadság savanyú szagával. Sokan voltak, hangosak voltak, de nem voltak agresszívek. Nem lökdösték egymást, csak jókedvűen mulattak.

« Vissza