Lélekhez a kulcs: részlet

Küszöblét. Émelyeg a gyomrom. A fertőtlenítő szaga marja az orromat. Küszöbön élek, hajtogatom magamban. Gondolataim kattognak, mint egy bakelitlemez, ami az egykori sláger közepén elakadt, de már nem figyel rá senki. Én sem. A közeledő halál bénító csendjében recseg létem még le nem játszott lemeze. Attól nem tartok, hogy lejár, félek, el se kezdődik, be se lépek életembe. De ha küszöblétem érdekelne, változtathattam volna rajta, vagy legalább megpróbálhatnám. Eddig még azt se tudtam, hol tartok utamon. Mi válthatta ki ezt az érzést, ami lassan feltöltődik tartalommal, és egyre nyomasztóbban részemmé válik? Talán az, hogy ilyen közelről szembesülök mulandóságommal? Vagy mindvégig ott bujkált szorongásaim mélyén, amit ébredéskor már gyakori vendégként köszöntöttem? A felkelés után rám törő, megfejthetetlen rémület megszokottá vált. Már ébredés előtti álmomba is beszivárgott, és úgy tűnt, mintha egész éjszaka a szorongás ketrecébe vergődtem volna. Eleinte ezen még elgondolkodtam, és átizzadt ágyneműmet tapogatva megállapítottam, hogy a „szorongás ketrece” ellentmondás. Hiszen a tárgy nélküli félelmet, nem tudom felfogni, csak érzem. Fojtogat. Amit nem ismerek, annak nem lehet ketrece. De a kalickáról mégis pontos elképzelésem van. Hosszú autóutak alatt, Spanyolországba menet vagy Andalúziából hazafelé megpróbáltam a kelepcéből kiindulva visszafejteni szorongásaimat. Emlékszem, Barcelona és Malaga között nyolc órán át hámozgattam, mint egy óriás hagymát. „Jól figyelj erre a napra!” – idéztem fel a filozófiai tanulmányaim során elsajátított ősi bölcseletet – „Mert ez maga az élet. A jelen az életek élete.” Ha innen indulok ki, kezdtem annak idején a fejtegetésem, akkor szorongásaim abból fakadhatnak, hogy nem a pillanatban élek. Pedig a jelen csak most van. Az elképzelhető legkisebb időegység múlva már nincs. Az itt és most olyan állapot, amire minden érzékszervünkkel összpontosítanunk kell ahhoz, hogy átélhessük. Ha nem tesszük, akkor csak álmodjuk életünket. Legtöbbször én is emlékeket hajhászok, vagy a jövőre gondolok. Életem jelentős részében nem veszek részt.

Egyik spanyolországi nyaralásom alkalmából órákig néztem a gyerekeket a strandon. Homokvárat építettek. Közben ezernyi gondolat kötötte le a figyelmemet. Ellentétben velem, a kölykök valóban jelen voltak. Semmi másra nem figyeltek csak arra, amit tettek. Még a szülőkre sem hallgattak, pedig csokoládéval csalogatták őket. Amikor felismertem, csapongó gondolataim miatt vagyok képtelen a gyerekekhez hasonlóan a jelenben élni, elhatároztam, hogy a következő spanyolországi utamon megpróbálom a pillanatot megtapasztalni. Szokásomtól eltérően majd nem úgy ülök le, hogy gondolatban máris állok, vagy azonnal úton vagyok. De soha se került rá sor. Egyszer életében mindenki belebotlik az igazságba. A legtöbben ismét felállnak, megrázzák magukat, és mintha semmi sem történt volna, nyomban folytatják útjukat. Most, apám halálos ágyánál az elkerülhetetlen valóságba futok bele. El kell merülnöm a pillanatban, hogy lerázhassam a szorongás ketrecét magamról? De ha kitörök küszöblétem álvalóságából, akkor mit kezdek álmaim igaznak hitt délibábjával? Ha szertefoszlanak ketrecbe zárt életem kényszerei, hogy igazodom ki az ismeretlen, új világban?
Elképzeltem a zárkámat. Mór, kovácsoltvas rácsok. Olyan, mint az a nagy kalitka, amit Granadában láttam. Kíváncsiságomat azonnal felkeltette a résnyire nyitva hagyott vastag, sötétbarnára érett, évszázados kapu. Megálltam, hogy eleget tegyek a meghívásnak. Aki nem zárja be rendesen a kaput, feltehetően azt szeretné, hogy bepillantsanak az arra járók. A főúri ház belső udvarában pálmák és színes virágok ölelésében a márványmedencében csobogó víz felett, fekete kovácsoltvas kalickában két óriáspapagáj tollászkodott. Behúzódtam az árnyékba, és figyeltem. Megpróbáltam a pillanatra összpontosítani. Hosszú ideig nem történt semmi. Hátamon csorgott a víz. Negyvenöt fokot mutatott a ház falán a hőmérő. Egy darabig még néztem, ahogy a kék tollakon játszik a napsugár, majd az elviselhetetlen meleg elől bemenekültem egy légkondicionált kávézóba. Amúgy szívesen maradtam volna tovább is, olyan jólesően otthonos volt a látvány. Megállapítottam, sikerült a résen keresztül kukucskálva átélnem a pillanatot. Különben nem tudtam volna lakályosnak minősíteni. A megélt másodperceket ugyanakkor ahhoz az érzéshez hasonlítottam, amit otthonom váltott ki bennem. Ott és akkor nem volt jelen. A pillanat megélésébe belopta magát a távoli helyszín és egy korábbi érzés. Rabul ejtett. A kalitkát nem kívülről, hanem belülről szemléltem. Én voltam a fogoly.

A ketrec képe egy újabb kérdést is felvetett. Nem tudtam megfejteni. Miért pont egy mór, vagy abból az időből származó kalitka lett a szorongásomé, amiben gubbasztottam és ki nem törhettem. Még álmomban sem. Hiába próbáltam a rácsok mögül kitekinteni, nem láttam a kapu résén leskelődő járókelőt, még a pálmaágakat és a virágokat sem. Volt egy világ a kalitkán túl, amit nem bírtam felfogni mindaddig, amíg apám mutatóujja meg nem mozdult. Pontosabban remegett egy pár másodpercig.

Órák óta néztem a takarón nyugvó mozdulatlan kézfejét. A másikat nem láttam, betakart teste mellett feküdt, eltorzították az infúzió csövei. Megpróbáltam csak az ép kezét tanulmányozni. Abban a közel ötven évben, amire vissza tudok emlékezni, soha sem figyeltem apám kezére. Még akkor sem, amikor otthon dolgozott vagy valamelyik ismerősének képeslapot írtunk. Behunytam a szemem. Megpróbáltam apám alakját felidézni. Nem sikerült. Egyáltalán mit tudok róla? – hasított belém a kérdés. Nagyszüleim a második világháborúban meghaltak, nem ismerhettem őket. Apámnak csak egy barátja maradt. Visszatekintve úgy tűnik, hogy kollégái se voltak, legalábbis otthon nem beszélt róluk. Amikor tíz évvel ezelőtt eltemettük édesanyámat, a sír mellett tenyerét imára kulcsolt kezemre tette. Nem tudom, hogy miért fontam össze ujjaimat, hiszen soha nem imádkoztam. Még ott, a sír mellett se mondtam a pappal együtt a Miatyánkot. Kezének súlyát most is érzem. Emlékszem, pár másodpercig kereste tekintetemet, majd lehajtotta fejét. Én is a frissen ásott földre szegeztem szememet, nem pillantottam a kézfejére. Pedig lett volna időm vizsgálni vékony hosszú ujjait.
Elhatároztam, minden érzékszervemmel összpontosítva elmerülök a pillanatban. Kipróbálom itt a kórházban, ami eddig soha sem sikerült. Átélem vele együtt halálát. Ki akartam ragadni valamit, amire később emlékezhetem. Egy utolsó képet szerettem volna megőrizni róla emlékezetemben. Amit később elővehetek. Apámról, korábbi együttléteinkről nem rendelkezem lelkemben tárolt képekkel. Itt a kórteremben kellett rádöbbennem, nincsenek szeretetképeim. És ha nem készültek, akkor később nem lesz mit elővenni. Amikor rájöttem erre, megpróbáltam elszigetelni őt környezetétől.

Úgy ültem, hogy ne érzékeljem a szomszéd ágyban haldokló idős férfit. Apám betegágyát se akartam látni, csak az arcát figyeltem. Fájdalomtól gyötört vonásai, és az orrlyukából kilógó csövek olyan képek, amiket az ember megpróbál elfelejteni. És ez sokkal nehezebb, mint valami jóra visszaemlékezni. Tegnap egy kép jelent meg előttem. Mielőtt bevonult a kórházba, rábeszéltem, hogy vegyünk egy új pizsamát neki. Egy üzlet előtt álltunk. Tekintetét elfordította, nem figyelt a választékra. Csak itt, a kórházban sejlett fel bennem, nem akarta látni elfogyó önmagát a kirakat üvegében. Azóta csak a kezét néztem. Simogattam tekintetemmel. Újra és újra végigpásztáztam rajta. Kicsit dagadt, állapítottam meg. Talán a veséje miatt. Hasnyálmirigye és gyomra már hetekkel ezelőtt leállt. Elviselhetetlen fájdalmai lehettek. De nem panaszkodott, ahogy egész életében sem. Én pedig nem faggattam. Soha se tettem fel neki kérdéseket. Egyetlen gyerekként inkább menekültem a fojtogató szülői gondoskodás, féltés és figyelem elől.

Ráteszem a kezem, ahogy egykor anyám temetésén ő tette velem. Érzem a mulasztások terhét, a ki nem mondott szavak, történetek, kétségek, vívódások, gyötrelmek és nehézségek súlyát. Felsejlik bennem az elrejtett, elfelejtett titok, és szeretete mindent palástoló, mindig közelembe lévő védelme. Így még soha sem fogalmaztam meg érzelmeimet. Kicsit későn, gondolom, de talán még idejében, hogy elkészítsem az utolsó képet. A múlt a haláltól áll össze, vélem. Minden felértékelődik benne. Nem félek attól, hogy életem egyszer véget ér, amiatt aggódom, hogy el sem kezdődik. A küszöbön maradok.

Hátam mögött a homályban már többen összegyűltek. Villanyt, valószínűleg miattunk, nem gyújtottak. Talán imádkoznak. Csak néhány, számomra megfejthetetlen foszlányt hallok, adonáj elohénu, adonáj echád… Az ősi szavak dallama-ritmusa, a szívből, teljes lélekkel mondott ima, gyógyító, nyugtató rezdülései betöltik a fertőtlenítő szagú kórtermet. A lélekhang egy pillanatra elnyomja a zajokat, a pulzus lüktetését jelző csipogást, mindent, ami földi. Feléjük fordulok, hogy jobban halljam. De suttogni kezdenek. Most már egyetlen szót se tudok kivenni a szobában lebegő imából. Vajon így búcsúznak szerettüktől?

Apám felé fordítom fejem. Mivel, hogyan tudok elbúcsúzni tőled? Lesz rá még időnk? Szeme még mindig csukva, de egy könnycsepp csillog a sarkában. Le akarom törölni, de félúton megáll a kezem. Talán jobb, ha nem zavarom. Elteszem a könnycseppet emlékeimbe. Ismét a kezére csúszik tekintetem. A mutatóujja megremeg. Vége, hasít belém a felismerés. Eleget szenvedett. Az életfunkciót követő monitorra nézek, tisztában vagyok, hogy mindjárt az egyenletes sípolás következik… Behunyom a szemem, és megpróbálom még egy darabig elkísérni apámat. Csukott szemmel is csak a kézfejét és a könnycseppet tudom felidézni. Legalább a szomszéd ágynál téged is elbúcsúztattak, gondolom. Már hiába mondanám, hogy szeretlek, nem hallod többé. A sípolás nem jön, marad az ütemes csipogás. De ahova apámmal ezekben a pillanatokban eljutottam, onnan nem akarok visszafordulni.

Most először látom nevetséges szorongásaimat. Felülről tekintek magamra, és a halál fekete sugarában minden, ami leköti vagy valaha lekötötte a figyelmemet, ami foglalkoztat vagy egykor fontosnak tartottam, lényegtelennek tűnik. Küszöblétem. Ebből fakad az összes szorongásom. Talán már kamaszkoromtól az élet küszöbén álltam, és nem tudtam, nem mertem belépni. Lehet, hogy ezt is elleshettem volna, de szüleim elmulasztották megmutatni. Vagy ők sem tanulták meg az életet? Így talán csak távolról szemléltem azt, amit nem tettem, nem éreztem, vagy észleltem. De nem mertem lépni. Lehet, hogy szüleim léte egy példázat, amit nekem kell megfejteni? Vagy csak álmodom az életemet? Utolsó tíz évem azzal telt, hogy folyamatosan a gazdasági, fizikai, lelki összeroppanás határán táncoltam. Azt hittem, teljes összeomlás fenyeget. Eközben elszalasztottam mindent, amit még negyvenes éveimben elkezdhettem volna. Elmulasztottam családot alapítani, barátaim, ha voltak egyáltalán, az elmúlt tíz évben lassan elmaradoztak. És most magányosan állok a küszöbön. A halálos ágyánál annak, aki az utolsó, akihez még közöm van, és várom, hogy bekövetkezzen az elkerülhetetlen. Hogy végképp egyedül maradjak. A fülsiketítő visszafordíthatatlan várat magára. Mit kezdek álmaim valóságnak hitt délibábjaival? Hogy igazodom ki ebben az új valóságban, amiben szertefoszlottak a ketrecbe zárt életem kötődései, kényszerei? Behunyom a szememet és erőltetem magam, hogy ne gondoljak semmire. Korábban ezt hosszú utakon többször kipróbáltam, de rövid idő után mindig felborult a gondolat nélküliség kényes egyensúlya bennem. Most sem sikerült huzamosan gondolatok nélkül magamban lenni. Apám pulzusa egyenletesen lüktet. Előveszem jegyzetfüzetemet, és elkezdem írni, ami eszembe jut:
– fel kell hívnom a temetkezési vállalkozót, Brückner – írom a lap tetejére, és rajzolok mellé egy négyszöget, amit ha elvégeztem a feladatot, majd kipipálok.
– meg kell látogatnom a papot, Deák tiszteletes – kerül Brückner alá, egy négyszöggel.
Apám még meg se halt, és már el akarom temetni? Áthúzom a temetkezési vállalkozót és a papot is.
– el kell mennem a postára, elhozni egy ajánlott levelet, posta, négyszög □
– meg kell tankolnom az autót, tankolás négyszög □
– vizet is kell vennem, víz □
– már egy napja nem néztem meg az e-mailjeimet, mailek □
– az erkély előtt a datolyapálmák alsó ágai elszáradtak, Spanyolország, kertész, négyszög □

Milyen erkély, milyen datolyapálma? Már tíz évvel ezelőtt, közvetlenül édesanyám halála után eladtam a spanyolországi házamat. Elolvasom az összehordott gondolatokat. Megdöbbentő, hogy életem talán legfontosabb pillanatában ilyen badarságokat termel az agyam. Ha létezik bűn, akkor ez az. A felszínen csúszkálok, ahol soha se találom meg a szeretetet. Úgy tűnik, nem is vágyom rá. Buddha tanítása szerint minden ember saját gondolataival hozza létre a világot, ami körülveszi. „Amire figyelmedet összepontosítod, nőni fog!” Ebben a felismerésben rejtőzne életem lényege? Elméletileg ismerem, de legalább ezekben a pillanatokban gyakorolnám! És helyette mit teszek? Nézem a kis négyszögek mellett a lényegtelen, hétköznapi teendőimet.

Nekem is, mint talán minden embernek, a legfontosabb célom a boldogság, amit csak a szabadság által érhetek el. Minden pillanatban, tudatában kell lennem azonban, hogy az a világ, amiben szabad és boldog lehetek, a képzeletem terméke. Ha a jegyzetfüzetembe írt gondolatokat vizsgálom, egyiktől sem leszek szabadabb, szinte mind kis béklyók, akadályok. Üressé kell válnom. Gondolatok nélkül a jelenben lennem. Legalább ezekben a pillanatokban. Még akkor is, ha eddig gondolataim összessége tett azzá, ami vagyok. Ez a megközelítés nem segít ahhoz, ami a jövőben szeretnék lenni. Mélyebbre kell ásnom. Ugyanazt kell felidéznem, amit tengeri merüléseim alkalmával átélhettem. Bármekkorák a felszínen a hullámok, minél mélyebbre jutok, annál nyugodtabb a víz. A tengerfenéken, úgy gondoltam, nincsenek áramlatok, pedig onnan indulnak ki a felszínt változtató, átalakító energiák. Le kell merülnöm lelkemben a belső békéig, amit semmi sem tud megzavarni. A külső hatások csak elfedni képesek. Ha nem gondolkodom, megszabadulok a tudatom által rám aggatott kényszerektől. Talán így legalább egyszer teljes lélekkel és tudatosan együtt lehetek apámmal, ott ahol most ő van. Mindaddig, amíg ez nem sikerül, csak elképzeléseimmel azonosítom önmagamat. Pedig nem a gondolataim vagyok! Nem vagyok az, akinek hiszem magam! Ki vagyok? És ha egyáltalán létezem, akkor miért? Mi a dolgom, amikor már mindent elmulasztottam? Túl sokáig ültem egy helyben. Zavarosak a gondolataim. Ha így folytatom a szorongásból félelem lesz. Az a tény, hogy kezdem felismerni torokszorító kedélyállapotom okát, azzal fenyeget, hogy feltör belőlem a félelem.
Az ajtó felé fordulok, hogy eltereljem vészjósló gondolataimat. Várom, hogy kinyíljon, és magába szívjon a résen beözönlő világosság. A szoba másik sarkából egy árnyék suhan az ajtó felé, kinyitja, a folyosóról fény árad a sötét kórterembe. Hosszú, göndör fekete hajú, vékony nő válik ki a homályból. Felállok, követem. Menekülök a saját magam állította kelepcémből. Küszöblétem azonban fogva tart, gondolom, és kilépek a fénybe. A nő háttal áll nekem. Suttogva telefonál. Majd leengedi kezét, és megfordul.

– Elnézést, ha zavartuk – mondja, és kissé félszegen széttárja karját –, el kellett mondanunk… együtt, talán holnap már nem lesz alkalmunk… – bizonytalanul abbahagyja.
Sugárzó, ápolt negyvenes – állapítom meg ösztönösen. Pedig túl lehet már az első házasságon, és rengeteg csalódáson. Érzem, hogy valamit válaszolnom kell:
– Mit kellett… nem, nem zavartak, apám ma még meg se mozdult, ki se nyitotta a szemét – motyogom, majd megkérdezem – mit…? olyan volt, mintha énekelnének, apámnak kicsordult a könnye…
– Kicsordult a könnye? Az édesapja milyen vallású?
Fejemet az ajtó felé fordítom, mintha a mögötte fekvő apámtól várnám a választ. Azt nem mondhatom, hogy fogalmam sincs – gondolom –, pedig így van. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években nem beszéltünk hitbéli dolgokról, talán azért, mert apám a minisztériumban volt főosztályvezető, de az iskolában és az egyetemen se volt szó vallásról. A külkereskedelmi szakon miért is lett volna. Engem állítólag megkereszteltek, és édesanyámat egy evangélikus pap temette.
– Elnézést, tudom, magánügy – bizonytalanodik el, és legszívesebben befejezné a beszélgetést, türelmetlenül az órájára pillant.
– Nem, csak most tudatosodott bennem, hogy fel kell hívnom a papot, aki édesanyámat temette – leplezem zavaromat –, evangélikus.
– A legszentebb imát, a Smá Jiszráélt mondtuk.
– Nem értettem egy szót sem.
– Közösségben, rabbival csak héberül imádkozunk – magyarázza.
– Nagyon szép. Elmondhatja nekem is? – nem akarok még visszamenni a kórterembe.
Bizonytalanul körülnéz, majd behunyja a szemét, és nagyon halkan elkezdi:
– Smá Jiszráél Ádonáj Elohénu Ádonáj echád. / Báruch sém kövod málchuto löolám váéd. / Vöáhavtá et Adonáj Elohechá, / böchol lövávchá, / uvchol náfsöchá, / uvchol möodechá./ Veháju hadvárim háéle, / aser ánochi mecavchá hájom / al levávéchá. / Vesinántám lövánechá, / vödibártá bám besivtöchá bövétechá, / uvlechtöchá váderech, uvsochvechá, uvkumechá. / Uksártám löot ál jádechá, / veháju lötotáfot bén énechá. / Uchtávtám ál mözuzot bétechá uvisáréchá.
Az ima magával ragad. Oldja szorongásom. Talán azért, mert minden erőmmel arra összpontosítok, hogy legalább egy szót megértsek belőle. Látom, hogy a nőnek is jólesik imádkozni. Mosolyog az arca. Amikor befejezi, kinyitja a szemét, elillan a mosoly. Mintha megkönnyebbülne, amikor látja, hogy még mindig üres a folyosó, senki sincs közelünkben.
– Köszönöm, még soha nem hallottam ilyen szép imát – az igazság az, hogy édesanyám temetésén kívül nem nagyon kerültem imaközelbe… Magyarul is elmondhatja nekem?
– Minden nyelven szabad imádkozni, hisz Isten minden nyelven ért! A Talmud tanítása szerint: Smá Jiszráél! azt jelenti: ’Halljad, Izrael!’, de szó szerinti fordításban: ’Értsd meg, Izrael!’ – vagyis azon a nyelven kell mondani, amin értjük. Így annak, aki nem tud héberül, magyarul is lehet imádkozni. Azonban a hivatalos nyelv a héber, ezért a közösség csak héberül imádkozhat. – A kórterem ajtajára pillant. Dermesztő csend van. Mintha minden megbénult volna. Lassan, szinte suttogva mondja: – „Szeresd az Örökkévalót, Istenedet egész szíveddel, egész lelkeddel és minden erőfeszítéseddel! Legyenek ezek a szavak, melyeket ma megparancsolok Neked, a szíveden. Vésd azokat jól gyermekeidbe, és beszélj róluk, ha otthon ülsz, ha úton jársz, ha lefekszel, és ha fölkelsz. Kösd azokat jelül karodra, és legyenek homlokdíszül szemeid között. Írd fel őket házad és kapuid ajtófélfájára!”
Nem tudom, mit kell ebben a helyzetben tenni. Mit lehet egy ilyen felemelő ima, üzenet után mondani. Illik ilyenkor egyáltalán hallgatni? A nő sem szólal meg, nyugodtan a szemembe néz. Élő pillantása talán még jobban sugárzik.
– Köszönöm, hogy elmondta. Megérintett. Önök ebben a… tradicionalizmusban – már tudom, hogy rossz, amit mondok, de megpróbálom befejezni – élnek?
Elmosolyodik. Látom, hogy azon gondolkodik, hogyan válaszoljon udvariasan.
– A tradícionalizmus az élők holt hite… a tradíció a holtak élő hite. Igen, mi ápoljuk a tradíciót…
Ebből a magam állította csapdából még ki tudok menekülni:
– Elnézést, be sem mutatkoztam. Gábor vagyok, Székely Gábor.
– Én is – mondja a nő kissé meglepődve, majd néhány másodpercig hallgat. – Nem Gábor, hanem Székely, Székely Eszter.
– Rokonok lennénk? – kérdezem, inkább a meglepetés hatására.
– Attól függ, hogy milyen székelyek…

Válaszolni már nem tudok, nem is lett volna mit. A szobából, mint egy nyílvessző, monoton, magas sípolás süvít a folyosóra. Egymásra nézünk. Látom a szemében a kérdést. Ki lett ebben a pillanatban kettőnk közül árva. Ki kondoleál a következő percben a másiknak? Bekövetkezett. Miközben dermedten állok, arra gondolok, hogy ez egy megismételhetetlen, pillanat. A megváltoztathatatlan közös átélése. Ebben a pillanatban még azt se tudjuk, hogy ki az érintett. Félelmünk a véglegestől, most és itt csak a miénk. Feltépem az ajtót. Eszter előttem lép be a kórterembe. Édesapja ágyánál a rokonok imádkoznak. Még utána küldök egy „őszinte részvétem”-et, de már nem hallja, magába szívta a fájdalom. Orvosok, ápolók lepik el a szobát. Nincs mit tenniük, csak álldogálnak, kondoleálnak, egy orvos Eszter vállára teszi a kezét. Apám mindebből semmit se észlel. Ugyanúgy fekszik, mint reggel óta. Halkan elköszönök tőle, bár valószínűleg nem hallja. A kórházban vigyáznak kómás álmára – gondolom. Holnap kora reggel majd visszajövök.

Gyalog megyek haza. Jót tesz a száraz hideg. Máskor menekülök előle, de most úgy érzem, nyugtat. Mélyen megérintett az eltelt tizenkét óra. „Jól figyelj erre a napra! Mert ez maga az élet. A jelen az életek élete” – ismételgetem magamban.
Elmúlt már éjfél. Mintha minden lámpát leoltottak volna. A János kórházból szűk mellékutcákon bandukolok a Pasaréti út felé. A villákban sincs fény. Az ablakok mögött még a televíziók kékes villogása se látszik. Se ember, se autó az utcákon. Sötét erdőben lámpa nélkül barangolok. Csillogó gyémánt ragyogása tör át a falevélkupacon, amit az életkörülmények évtizedek alatt az intuícióra, a belső hangra hordtak. Meg kell szüntetnem küszöblétem. Fel kell számolnom gyáva tehetetlenségem. Azért vagyok, hogy mindenkor segítőkészen alázatot, nagyvonalúságot, szeretetet, hálát és megbocsátást gyakoroljak. Ezek a gondolatok nem tőlem származnak, azt se tudom, kitől. De hathattak rám, mert megjegyeztem. Kicsit büszke vagyok a kisajátított, magasztos elméletemre. Végre a keresőnek megtalálóból rátalálóvá kell válni. Gondolataim, cselekedeteim, a kimondott szavak összessége tesz engem azzá, ami vagyok. A keresést a tudat irányítja. Szeretet, boldogság, siker, pénz, elismerés után vágyunk. A tudat így határozza meg szükségleteinket. Oly mértékben erre összpontosítunk, hogy nem figyelünk az életutunkon szerzett tapasztalatokra, sokszor észre sem vesszük, vagy mint fájdalmas emlékeket, töröljük. Pedig ezekből származik a valódi tudás, felismerés és bölcsesség. Össze kell gyűjtenem életutamon elvesztett ismereteimet. A tudat a félelem szülőhelye, aminek a vágy, a kéj, kétség és szorongás a következménye. Ebből fakadnak az ellentétes érzések. Olykor valamit kifejezetten jónak élek meg, ugyanazt később azonban nagyon rossznak. Ismerem a luxusmárkákat, de a legtöbb madár, növény nevét nem tudom, pedig azok vesznek körül, és nem pedig a luxusmárkák. A tudat soha sem elégedett, ezért mindegyre új szükségleteket gerjeszt abban a reményben, hogy boldogságra és elégedettségre talál. Amit soha sem ér el. Már – már kényszeresen ragaszkodtam külső világomhoz. Leginkább spanyolországi létemhez. Salobreña. Az andalúziai városkát ilyenkor februárban a Sierra Nevada hófedte csúcsai díszítik. Alattuk a Costa Tropical, a trópusi part, az örök tavasz ígérete. Ha távol voltam tőle, mindegyre feltörő vágyat éreztem, amit hosszan tartó nyugtalanság követett. Megnyugvást csak az hozott, amikor beültem az autóba, és tudtam, hogy hány hétig lehetek földi életem édenkertjében. Kényszeres érzés volt, amitől nem tudtam, nem is akartam szabadulni. Visszatekintve olyan, mint egy szenvedélybetegség. Nyári és húsvéti vakációim állandó helyszíne. A hétköznapi gondoktól távoli sziget, ahová csak messziről jött visszhangként szűrődtek be az olykor fenyegető külvilág zajai. Itt tapasztaltam meg a csend gyógyító hatását. Néha napokig egyedül voltam. A teraszról néztem a tengert, hallgattam, ahogy a hullámok csitítgatják a fövényt, és órákig vártam. Vártam a csendet. Ezt évről évre legalább egyszer megismételtem. Néha olyan tudatállapotba kerültem, mintha egy nagy, sötét erdőben bolyongtam volna. Ami első hallásra ijesztőnek tűnik, az érzékszervek ébredéséhez vezetett. Az éberség évről évre olyan felfokozott tudatállapotot eredményezett, ami az elmémet tágította, és egy másik életdimenziót nyitott meg előttem. Ehhez az is hozzájárulhatott, hogy ilyenkor nem olvastam újságokat, nem néztem televíziót, nagyon ritkán telefonáltam, és csak elvétve tartottam a kapcsolatot otthoni életemmel. De nem jutottam soha el addig, ahova ma este. A csendkereső gyakorlatok alatt se jöttem rá, hogy csak álmodtam az életemet. Visszatekintve érzem, hogy eleinte csak mint egy gyenge szellő érintett meg ez a gondolat. Meg sem fogalmaztam magamnak. Így valószínűleg nem a tudatom terméke volt.

Az utcasarkon, a környéken talán az egyetlen lámpa alatt, egy amorf halom vonaglik a járdán. Elütöttek egy nagy kutyát? De sehol egy autó. Mintha felém vonszolná magát. Csak nincs valami baja? – tör fel bennem a szorongás – Veszett komondor lehet. Megtaláltam a szorongás tárgyát, tehát félek, állapítom meg, és megállok. A kutya már elhagyta az utca gyengén világított részét is, a sötétben közeledik. Hátrálni akarok, amikor megszólal:
– Segítsen, kérem!
Egy ember, négykézláb? Oda a szorongás, elszáll a félelem, szinte csalódott vagyok. Csak egy részeg. Közelebb megyek. A járdát tapogatja.
– Segítsen, kérem, nem találom! – A hazafelé vezető utat, gondolom.
Odalépek, és felsegítem. Kissé csodálkozom, mert nem bűzlik az alkoholtól. Feltűnik, hogy sötét szemüveget visel. Ezzel az orromon én is megbotlanék a sötétben.
– Mit keres, kérem? – legszívesebben hozzáfűzném, ha levenné a szemüvegét, könnyebben megtalálná.
– A botomat.
Körülnézek, a járda és az úttest között van egy ágyás. Az elszáradt cserje alatt felfedezem. Olyan fehér, szinte világít. Feléje nyújtom, megérintem a kabátját.
– Itt van – mondom, mikor látom, hogy nem veszi észre.
Úgy veszi át, mintha a levegőben tapogatózna.
– Köszönöm – mondja.
– Jó éjszakát – ezt már a vállam felett vetem oda neki, mert gyorsan vissza szeretnék térni az önmarcangoló magányomba, amiből kiszakított.
– Elnézést, meg tudná mondani, hogy merre van a Városmajor? Vak vagyok – teszi hozzá, olyan természetesen, mintha azt mondanám, hogy férfi.
Megdöbbent, leginkább figyelmetlenségem zavar. Észre kellett volna vennem, de annyira el voltam foglalva szorongásommal, hogy magamon kívül semmit se vettem tudomásul.
– Miért éjszaka sétál? – talán valami fontos elintéznivalója van, próbálom megmagyarázni magamnak.
– Teljesen mindegy, hogy milyen napszakban nem látok – mondja, és mint aki feladta, hogy választ kap kérdésére, a botjával a kerítést kopogtatva elindul az éjszakába.
– Igen, abban az irányban, egyenesen tovább – kiáltom utána.
Csak jóval később jut eszemben, hogy még azt se kérdeztem meg tőle, hogy segíthetek-e. Megállok, visszafordulok, de már nem hallom a kopogást. Néhány perccel ezelőtt létjogosultságomat, ugyan kölcsönvett gondolatok alapján, úgy fogalmaztam meg, mint aki azért van, hogy mindenkor segítőkészen alázatot, nagyvonalúságot, szeretetet, hálát és megbocsátást gyakoroljon. Hát ennyit a gyakorlatról… Vajon találkozom még egyszer Eszterrel?