El Camino – Az út

Úgy érzem, megértettem valamit a Camino lényegéből: hitből zarándokolni és a hitért harcolni – gondolom. Nincs jövőm, ha elfelejtettem múltamat.
Higgy! De nehogy magadban!
Rájöttem, hogy a fájdalom jó. Nem úgy, mint egy nemes bor vagy egy fenséges vacsora. A fájdalom ahhoz szükséges, hogy megtapasztaljam önmagam.

Amikor elszenderedem, Szent Teréz hangját hallom: A lélek nem azáltal halad előre, hogy sokat gondolkozik, hanem azáltal, hogy nagyon szeret. Ha pedig azt kérdezitek tőlem, miképpen lehet megszerezni ezt a szeretetet, azt felelem, hogy a léleknek el kell tökélnie, hogy dolgozni és szenvedni fog ismét, s meg kell ezt tennie, valahányszor alkalma nyílik rá A vallás, a szeretet családon, nemzeten felül áll. A Camino is. Az út mindenkié.

Most tudatosodott bennem, hogy egy ideje odafigyelek a környezetemre. A tájra, a fákra, a virágokra, a kis hegyi falvakra és lakóikra. Nem önmagam sajnálatával telik az idő, a környezetem felé fordulok. A szeretet érzése pillanattá zsugorítja az időt. Aki megnyílik az üdvösség előtt, amit Isten kínál neki, az felfedezi a tőle kapott ajándék nagyságát.

A szenvedés nélkül nincs boldogság. Boldogság nélkül nincs szeretet. Szeretet nélkül nincs hit. Hit nélkül pedig nincs cél. Maga a hit az út, ami célba juttat” – mondta egy bencés atya, akivel együtt tettünk meg néhány kilométert.

A hallgatás olyan, mint egy vékony üvegfalú fogadalom. A legkisebb megrázkódtatás is széttörheti.

Az a csoda, aminek van értelme, nem az, ami értelmetlen.

A kereszt titka, a szereteté.

A teremtésben nincs baleset, nincs véletlen, csak ajándékok vannak. Fájdalom vagy felismerés formájában. Vagy az ima tapasztalatán keresztül.

Aki zarándokúton jár, a belső utat választja.

Az út eddig megtanított arra, hogy megismerjem korlátaimat. (…) Már ez is fontos felismerés ahhoz, amikor minden határtalannak tűnik.

A lélek messzire, Isten közelségébe vágyakozik. Ennek misztikus útja a zarándoklás.

Mert nem az út nehéz. A nehézség maga az út.