Deák-Sárosi László:

India, a spirituális élet tükre

Tolvaly Ferenc Benáresz, a kapu című regényéről

Már az ötlet kiváló: egy-egy utazóregény, vagy még inkább fejlődésregény révén bemutatni a nagy világvallásokat. Nyilván, kell hozzá ember, aki meg is képes valósítani az ötletet. Nem sokan vannak, akiknek megadatik, hogy elutazzanak a világ messzi tájaira, és helyi, közvetlen ismereteket szerezzenek adott vallásról, követőiről, azok külső és belső világáról. Akik viszont képesek anyagiakat áldozni ilyen utazásra, azokat többnyire kevésbé érdeklik a lelkiek. Legalábbis mélyebb írói, művészi szinten. Olyan tehát még kevesebb akad, aki a tapasztaltakat át is tudja szűrni magán, és tovább képes adni élményszerűen. Tolvaly Ferencnek ez viszont már negyedszerre sikerült. Első alkalommal a Caminót járta végig, és dolgozta fel könyvben (El Camino – Az út), filmen, fotóalbumban. A keresztény zarándoklat után egy buddhista kettős, külső-belső utat járt be a tibeti szent hegy, a Kailásza spirituális megtapasztalása révén. Ennek a címe: Tibetben a lélek. A harmadik felfedezőútja az iszlám közegét tette átjárhatóvá és átláthatóvá Mekkába látogatásával és a Boszporusz felett a híd című kiadványcsaládjával.

A sorozat valamennyi tagja egyedi alapvetésű, kivitelezésű, és mondhatni műfajú is. A legközvetlenebb és legélőbb kapcsolata a szerzőnek az első útjával volt, amelyikbe a legtöbb életrajzi tapasztalatát beledolgozta. A magyar olvasóhoz is ez áll a legközelebb, hiszen az európai keresztény kultúra egy nagyon fontos jelenségét ismerheti meg általa közelebbről. A sikeres médiamenedzser élete kiüresedett, először veszélyeket keres, majd, megtisztító zarándokút során, egyben egy szerelem reményében keresi a lelki békéjét. Bizonyos értelemben mindezt meg is találja, el is tudja mesélni szerethetően.

Sokkal nehezebb dolga volt Tolvaly Ferencnek, amikor egy távolabbi kultúrákat akart megismerni és megismertetni belülről. A tibeti zarándoklat átéléséhez és továbbadásához azonban szintén megtalálta a kulcsot. A regényes útirajz révén szerves tematikus egységbe rendezte az úti jegyzeteket, a filozófiai alapvetésű gondolkodást a vallásról, a buddhizmusról és a lélektani folyamat belső útját. Mindehhez egy részben önéletrajzi, részben fikciós történetet írt meg olvasmányos prózában. A kiadványcsaládba szervesen illeszkedett a fotóalbum, a kísérőzenét közreadó CD. Kis illesztési álsztereóhatás csak a filmmel kapcsolatban merült fel a regénnyel hangsúlyosan közös és a különböző elemek miatt.

A regény a sorozat valamennyi tagja esetén a legértékesebb és a legélvezetesebb. Stílusuk rétegelt, helyenként tömény, és mégis követhető – egyik sem hagyja érintetlenül az olvasót. A Benáresz, a kapu kiadványcsaládból még csak a könyv jelent meg, de biztosan itt is ez az elem lesz a legerősebb. A regény önmagában előbbre lépés a korábbiakhoz képest. Benne van az összes előzmény tapasztalata, mégis egyszerre megrázó és könnyed, amilyennek egy olvasmánynak és spirituális tapasztalatnak lennie kell.

Nagy előnye, hogy a zarándokút hitelesítését nem eleve magyarázza meg, és a szerző-mesélő nem kíván nyomban belülre kerülni a megismerendő közegben. A regény alapötlete az, hogy egy fotográfust azzal bíznak meg, hogy egy úti jegyzet alapján fényképeket készítsen Indiáról. A főszereplő tehát nem eleve akart elutazni a hinduizmus földjére megvilágosodni, hanem csak egy megbízást vállal el. Kötött a feladat, hiszen előre meghatározott helyszíneket kell bejárnia és körbefényképeznie. Még az utazását és a szállását is a szerkesztőségi titkárnő intézi. A könyv tétje pedig abban áll, hogy miként lesz egy szemlélődő munka-utazásból mégis zarándoklat.

Az lesz. A lelkiség fokozatosan szivárog be a regény szövegébe, ettől lesz fejlődésregény. Sokáig senki se lehet szemlélődő Indiában. A kontinensnyi országban él a világ lakosságának egyhatoda, mintegy 1,2 milliárd ember. Olyan nagy a népsűrűség, a nyomor, a szegények és gazdagok közti szakadék, és olyan mindennapi a spiritualitás, hogy azt egyetlen látogatónak sem sikerül kikerülnie, az arra fogékonyaknak még kevésbé. Az országba érkezve a fotósnak olyan akadályokkal kell megküzdenie, mint egyáltalán eljutás a szálláshelyre, megszokni a szennyezett levegőt, a lehetetlenül kényelmetlen szállást, a furcsa, több különböző helyi kultúrához tartozó emberek viselkedését. Csak egy példával illusztrálnám a döbbenetes tapasztalatok sokaságát, amelyeket a szerző megoszt az olvasókkal. A szállodának nevezett épületben az ablaküveg helyén bádog volt. A fotósnak kénytelen-kelletlen be kellett csuknia az ablakot. Később derült ki, hogy miért volt fémből az ablak: galambok ütődtek neki tömegesen – bizonyára nem először.

A könyv erőssége, hogy az általános érdeklődő nézőponthoz hozzá képes adni professzionálisat is. A főszereplő a fikció szerint hivatásos fényképész, bár operatőrként tanult szakmája az adott környezet megfigyelése és kamerával való rögzítése. Tolvaly Ferenc tehát nem fotográfus, mégis a nézők többségének lényegi ismereteket tud átadni élményszerűen a fényképezés fogásairól, titkairól. A fényképezés elmélete és gyakorlata azonban nem csak szakma, hanem számos világnézeti, etikai, filozófiai kérdést vet fel, amelyekkel szembesülnie kell előbb-utóbb minden művelt embernek. Indiát szemlélni, megismerni, az élményeket rögzíteni remek vezető tud lenni egy kamerával bánni tudó ember.

Hogy mégse legyen a munka pusztán szakmai indíttatású, a fotográfus magánélete révén is összefüggésbe kerül az utazással. Mindehhez kell az a plusz érzelmi szál, hogy valóban zarándoklattá váljon az utazás. Nem akármilyen élethelyzetben vállalja el tehát a fotós ezt a munkát. Az alaphelyzet egy magánéleti válság, hiszen már a regény első soraiból kiderül fokozatosan, hogy a mesélő-főszereplőt elhagyta a felesége, Laura. Később, a kissé őrlődő, meditatív jellegű visszaemlékezésekből az olvasó azt is megtudja, hogy Laura a férje legjobb barátjával lépett le. Bőven van tehát mit feldolgoznia a főszereplőnek. A párkapcsolati szakítást napjainkba nem tartják a legdrámaibb eseménynek gyakran még az érintettek sem. Hogy mégsem mindennapi dolog, azt azok az érzékeny és érzékletes leírások erősítik meg, amelyek a könyv lapjairól is erősen megrezegtetik a befogadó érzelmi húrjait.

A fotós akár rutinszerűen is elvégezhetné a munkáját. Kívülállóként, szemlélődőként. Igaz, ez Indiában majdhogynem lehetetlen. A szépség megindító, a nyomor letaglózó. A fotográfusnak komoly etikai problémát jelent az, hogy megmutathatja-e a szenvedés tűrőképesség határán élőket? Az ilyen kételyre, mint az összes hasonlóra van valamilyen megnyugtató válasza: ha a templomokat és a palotákat lencsevégre kapja, akkor az utcán élő nincsteleneket is becsületbeli kötelessége lefényképezni.

Belegondolt-e már az olvasó, hogy mekkora felelősség egy fényképész munkája? Mit közvetít a végtelen számú beállítás és pillanat lehetősége közül akár egyetlen földrajzi pontból? Meglátja-e nekünk azt a részletet, ami a legjellemzőbb, de magától nem venné észre senki sem? Megnyeri-e a lefényképezendő személyt, hogy hozzájáruljon a fényképezéshez, és közben önmaga maradjon? Ez szakma, és több is annál, és lényegében ez is veszélyben van. A szerző elmesél egy olyan jelenséget, ami talán nem közismert, főleg nálunk, Magyarországon, ami még a média rutinosabb tükrözését is kétségessé teszi. Léteznek olyan lapkiadók, főleg angol nyelvterületen, amelyeket már nem csupán külföldön tördelnek és nyomtatnak, hanem máshol is írják. Az olcsó bérmunka profitmaximalizáló bűvölete oda vezetett, hogy interneten továbbított képek és dokumentumok alapján Indiában írják meg például egyes észak-amerikai helyi, regionális vagy országos lap cikkeit. Az olvasók közben nem is tudják, hogy milyen szemüvegen keresztül látják a világot.

Mindenesetre, a Benáresz, a kapu írója a könyve alapján ítélve valóban elment Indiába, és ezt a különös kultúrát hamisítatlanul európaiként és magyarként láttatja. Új-Delhiből kiindulva elutazott a legfontosabb helyszínekre, ahol biológiai és lelki szemeivel megfigyelte mindazt, amit képeken megörökíteni érdemes. A könyv azért is érdekes, mert leírásai legtöbbször annyira pontosak és érzékletesek, mintha a képeket látnánk. Ehhez egyszerre kell bírni a látás és az írás rendkívüli szintű képességét. Illetve a megismerését.

A megismerésnek a könyv a kételyét is megfogalmazza. A fotós és megbízója az utazás előtt épp egy Modigliani-hamisítványt fedezett fel a fotós reprodukcióit nézegetve. A képek értője azonban hosszan elgondolkodik azon, hogy hamisítványnak számít-e valami, ha egyébként erősen hat? A másik festményen pedig a nő szép és erotikus, és csak az életrajzi adatokból tudjuk, hogy az a nő a festő kegyetlenül megkínzott élettársa. Önmagában a kép (festmény, fotó) sem hatol az ismeretek mélyére. Vagy legalábbis nem feltétlenül és nem mindig. A távoli India maradhat talány az érzékeny képek ellenére is.

A szerző azonban törekszik arra, hogy ne csak talány maradjon. Elutazik a fővároshoz közeli és távolabbi vidékekre: délre, Rádzsasztánba, illetve Jamuna és a Gangesz vidékeire. A képeket az emberekkel való ismerkedés, a megfigyelés, a földrajzi-történelmi-filozófiai elmélkedés egészíti ki. Szükség is van minderre, mert semmi sem az, aminek látszik. Még a gyönyörű Tádzs Mahal, amit India jelképeként ismer a világ, nos még az is egy leprás kórház szomszédságában található. Komoly etikai kérdés, hogy lehet-e ennek tudatában csak a gyönyörű emlékműről beszélni? Illetve fontos-e azt tudni, hogy a mauzóleumban nem csak a mogul sah imádott feleségének a nyughelye, hanem a többinek is, és a mogul sah saját maga számára is emeltetni kívánt egy hasonló épületet?

Ami a legnehezebben jeleníthető meg a képeken, az épp a sorozat tematikájának fő tárgya, az indiai nagy világvallás, a hinduizmus. Nem csak azért, mert a hinduizmus nem egységes, és nem létezik önmagában, hanem azért, mert csak nagyon áttételesen, a jelek végtelen kaleidoszkópjából válogatva ragadható meg belőle valami, ha megragadható. A hinduizmus bármilyen szintű megértéséhez ismerni kell valamennyire az indiai kultúra és egyáltalán az élet lehető legteljesebb spektrumát. Mert India nagyon más ország, mint a mienk és a hasonlók. Külön világ. Ahol nincs távolság a spirituális és a mindennapi között. A nyomor és a fenségesség közel hozza ezeket, egyesíti. A lélek eszmélése önkéntelenül is megtörténik.

Indiában válik nyilvánvalóvá a teremtett világ lehetetlensége, szépsége és szörnyűsége, az abszurditása. Ahol látható, hogy nincs minden ember számára emberi életlehetőség. Ahol milliók és százmilliók élnek a meghalni sok, de élni kevés határán. Ahol épp a nincstelen tömegek valóságosságán virágzik ki az olyan életfilozófia, vallás és gyakorlat, ami mindentől képes megvédeni az embert. Az olyan gondolkodás, ami a létezés határán is megadja a méltóságot az egyénnek. A hindu vallásokban ugyanis a reinkarnációs lánc felső csúcsa az emberé. A legelesettebb és legnyomorultabb embernek is boldognak kell lennie, hogy nem rovarként vagy patkányként tengődik valahol.

Így még a rovaroknak is megvan a becsülete, megvannak a védelmezőik. Bizonyos vallási ágazatok közt erősebben. Egyik ilyen, a mi felfogásunkban szélsőségesnek számító vallás, a dzsainizmus követői aszkétikus életet élnek. Legbuzgóbb tagjai meztelenül járnak, és minden élőlényt féltve óvnak. Világi követőik közt azonban sok gazdag is van, akik olyan szakmákat művelnek, amelyekkel nem ártanak az élőlényeknek. A könyv szerzője leírja azt a furcsa esetet, amikor kiderült, hogy a világ egyik legnagyobb bankjának a vezetője dzsaina. Fel is teszi a kérdést az elbeszélő, hogy ki árt jobban másoknak, aki eltapos egy betegséget okozó rovart, vagy aki az emberek energiaforrásait legálisan elszívó intézményt vezet?

Szemléletes a könyvben az az epizód, amikor a fotográfus a patkányok templomáról számol be. Az egyik településen talált egy olyan templomot, ahol tömegével élnek a patkányok. A helyi vallási közösség tiszteli őket. Nem bántják, sőt etetik őket, mert az ember, ha lecsúszik a reinkarnációs létrán, ilyen patkányok közé is kerülhet. A védelem ezért illesse meg ezeket az állatokat is.

Amit nagyon nem ért meg az európai kultúrkörben nevelkedett ember, az az, hogy a hinduk világában nem marad semmi következmények nélkül. Minden ember és lény azt kapja, amit érdemel. Nincs tehát elvben irgalom és megbocsátás sem. Kiskapu sem. Ha valaki lement kutyába, akkor ott marad, vagyis megkapja, amit érdemelt. Nem jön megváltó, aki kifizeti helyette a tartozást. Ami különös, hogy mindezek ellenére India és a lakói mégis emberek és együttérzőek tudnak maradni. Nehéz a titkukat megérteni. Valahogy mégis ezen fáradozik a könyv szerzője. Amíg minden európai el nem tud zarándokolni a Gangesz partjára.

Addig is tanulhatunk a közvetített jelekből és élményekből. Elutazhatunk képzeletben Tolvaly Ferenccel Váránasziba, azaz Benáreszbe, a hinduk legszentebb városába, és megpróbálkozhatunk vele együtt gondolkodva megérteni, hogy mitől boldogabbak a szegény, csontsovány, mezítlábas emberek, akiknek a halál megtisztulás, és akiknek a szabadság, a szerelem mindennapi valóságos és egyben spirituális tapasztalat, még akkor is, ha esélyük sincs megismételni az indiai tömegfilmekből áradó mintát, ami szerint nászútra Svájcba kell utazni, és a legdrágább lausanne-i szállodában kell lakosztályt bérelni.

Fontos gondolati és egyben érzéki tapasztalat volt számomra ez a könyv. A Benáresz, a kapu valóban kaput nyitott számomra. Egy újabbat, mivel Indiát korábban is ismertem olvasmányaimból, képekről és élménybeszámolókból. Benáresz spirituális életére először épp húsz évvel ezelőtt csodálkoztam rá egy ismeretterjesztő előadás után. Azóta foglalkoztat a valóságos és a lelkiek egysége, szintézise. Hogyan hatolhatok a spirituális lényegig, vagy legalább szintig a szabadságban, a szerelemben, a valóságban? Elképzelem. Ahogyan ez a regény is a képzeletet segíti. Megélni, de legalább elképzelni a lélek eszmélését, ami egyszer csak önkéntelenül is megszólal. Annak is, aki a nyugati élet rutinjában nem is figyel rá. Örvendek, hogy a regény korábban jelent meg, mint az azonos című fotóalbum és film. Jövőre összevethetem a látomást a látottakkal. Addig azon is meditálhatok, hogy vajon Laura visszatér-e a férjéhez?

« Vissza